Félelem, avagy FÉL-ELEM
Előre szeretném leszögezni, hogy
az általam leírtak saját tapasztalatok, saját meglátások, saját egyéni utam egy
részének megosztása. Nem kell és nem szabad kizárólag igazságnak tartani (ahogy
semmit, amivel találkozik az ember élete során), viszont amennyiben élből ellenállást
vált ki a kedves Olvasóból, arra talán érdemes ránézni, mi az, ami pontosan
betalál, milyen fájdalmat, ellenállást vált ki, s annak merre lehet a valódi
gyökere.
Szeretettel írtam, s talán azért,
mert így a napjaimban megjelenő félelmeimen, kétkedéseimen én is hamarabb
tágabb perspektívát tudok váltani, s ezáltal az elfogadás, befogadás, transzformáció
részemről, részemre is hamarabb érkezik. Tehát részben önös érdek. Részben meg
nem, mivel az utóbbi időben tapasztaltam meg igazán az adásnak, mások
emelésének azt a különösen csodálatos érzését, amelyet akkor még nem is
gondoltam, hogy meg fogom, sőt, féltem, rendkívül féltem, mit fognak gondolni.
De félelmem a tekintetben elszállt, vagyis inkább megszelídült, s biztosan van,
vannak, akinek, akiknek a véleményes dobozkája nyílt ki, de tudom, hogy azzal
meg már nincs dolgom.
S hogy akkor mégis miért írom? Amikor
annak idején nekikezdtem, nekikezdtünk az otthonoktatásnak, s azon belül is egy
hazánkban is akkor még meglehetősen idegen fajtájának, nem tudtam megnevezni a
miértet, egyszerűen feszített odabent valami, amely azt mondta, EZ az utunk. S
azóta már 6 év is eltelt, mégis újabb és újabb kihívások érkeznek.
Nem csak a gyermekek profitálnak
ebből. A szülők is. Ha eléggé nyitottak. De még akkor is, ha nem feltétlen
azok. Folyamatos változásban vagyunk, melyet a tradicionális elképzelés, az
élet kerekének tradicionális útja követése során nem, vagy nem feltétlen
veszünk észre. Legalábbis bennem erősen éltek (és minden bizonnyal még ma is vannak,
de gyakorlom az éberséget) olyan hiedelmek, mint a gyermekek kórházban
születnek, hogy a szüléshez szükséges az orvos, hogy egy nő magától szüljön?
(hát ilyen úri huncutság fel sem merült bennem), aztán bizonyos korban a
gyermeknek különböző intézményben a helye, hogy a munka az valami szükséges
rossz lehet, hogy aztán majd szépen 65-70-75-80 évesen nyugdíjba vonulhassunk.
És ugye a kört még bőven lehet(ne) folytatni.
Ezt a tradicionális utat
szakította meg az otthontanulás. És aztán szép sorjában a többi. 😊
És közben rájöttem arra, mennyi félelmet cipelek. Vagyis először én lelkes
naivsággal próbáltam a világ tudtára adni, micsoda nagyszerű lehetőség áll
mindenki rendelkezésére, de be kellett látnom, hogy nem mindenki gondolta így
(és ma már tök logikus, de akkor én annyira ennek fényében éltem, hogy mindenkivel
meg akartam ismertetni). Közben jöttek azok a dolgok, melyeket emberi
gonoszságnak, rosszindulatnak is nevezhetnénk (bár mára sikerült megértenem,
hogy valójában ezek mind sebek, melyek nem kerültek feldolgozásra, ill. félelmek,
melyeket tovább akarnak adni), amik meg-megtorpantottak, olykor-olykor
vissza-visszahúztak.
Meglehetősen intenzíven élek ezen
időkben. Hogy a saját félelmeimen át tudjak lépni, mégse bántsak vele másokat,
s legfőképpen ne akadályozzam vele gyermekeim fejlődését. S ha mégis megtörtént
az előzőek közül valamelyik, meg tudjak magamnak bocsátani, hiszen tökéletlenül
vagyok tökéletes (ahogy mindnyájan azok
vagyunk).
Hogy konkrét példával éljek. Valamikor,
nagyjából 4-5 évvel ezelőtt B, aki akkor 1-2 éves lehetett, nem akart sapkát
felvenni. Tél volt, meglehetősen hideg. Akkoriban sokszor jártam-keltem a gyerekekkel
biciklivel, B pedig a kerékpáromra rögzített gyermekülésben utazott. Sapka a
táskámban, merthát ha mégis kellene. Aztán találkoztunk valakivel, aki megkérdezte,
miért nincs B-n sapka. Mondtam neki, hogy nem szeretne felvenni. Majd
odavetette nekem, hogy nehogymár egy gyerek mondja meg. (Pfff. Jött minden
érzés, elbizonytalanításon túl, önmagam megkérdőjelezésén át, a haragig mindenféle
érzés). Ma már értem, megértem, hogy akkor az illető a legjobbat akarta nekünk,
s valószínűleg ő élete során soha nem kapott szabad kezet élete önnön
irányítására, döntéseinek saját magának való meghozatalára. Vagy ha nem is soha,
de gyerekként semmiképpen sem.
S hogy miért írom mindezt? Arra
jöttem rá, hogy sorra bukkannak fel a félelmeim, melyek megoldásra várnak, melyek
továbblépésre inspirálnak. Nem mindig könnyű, de amint a fókuszom a könnyedségen
van, máris azzá tud válni.
És amit nem elhanyagolandó
megemlíteni, hogy a félelem (vagy fél-elem) sosem tudja önmagában kihozni belőlünk
a teljes potenciált.
Megköszönöm, ha megírod nekem
akár itt a bejegyzés alatt, akár privát üzenetben, hogy számodra mi az, ami félelemmel
tölt el, valamint azt, hogy teszel annak érdekében, hogy abból az állapotból
tovább tudjál lépni.
