Liberális vs. kötődő nevelés

Liberális vs. kötődő nevelés

Bizonyára sokan olvastátok a „Liberális nevelés megbukott” c. hatásvadász cikket, mely hónapok óta kering az interneten. Sokat és sokszor gondoltam rá, hogy reflektáljak-e, érdemes-e, de aztán egyik hétköznap a napközbeni órákban, amikor ismét kezembe vettem Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje című könyvet (nálam ez alappéldány, bátran ajánlom!), akkor jöttem rá, hogy kötelességem a témát érinteni. Már csak azért is, mert pont olyan résznél lapoztam fel, amely abszolút a szöges ellentettje a liberális cikknek.

„A büntetést soha nem lehet az igazsággal magyarázni, mert egyetlen ember sem igazságos. Az igazság tökéletes megértést sugall. A bírák semmivel sem erkölcsösebbek, mint az utcaseprők, és semmivel sem kevesebbek az előítéletük. […] Nem lehetünk igazságosak, mert nem ismerjük magunkat, és nem vagyunk tudatában elfojtott vágyainknak. Ez borzasztóan igazságtalan a gyerekeinkkel szemben.”

(A. S. Neill)

A cikk tartalmi részét abszolút hiteltelennek tartom, több okból is. Ezek közül az egyik például, amikor összemossa, vagyis pontosítok, egynek és ugyanannak veszi a demokráciát a liberalizmussal. (Erre egy pedagógus ismerősöm válasza az volt, hogy de hát mindkettőben a szabadságon van a hangsúly, kvázi ugyanaz). Úgy vélem, a frankfurti levesből se lesz rakott kel, csak mert a kelkáposzta a fő alapanyag. Úgy vélem, hogy a fent megnevezett cikk azoknak a személyeknek vált vesszőparipájává, akiknek az erőszak (akár testi, akár lelki) vagy a büntetés-jutalmazás áll egyedüli eszközként a nevelés című tarsolyukban. De lehet, hogy tévedek. Szomorú, de okoskodni, ujjal mutogatni, és az „én megmondtam” szlogent mondani sajnos sokan tudnak.

„A szülőket vádolják – de nem képzik […] a büntetés, mint fegyelmezési eljárás végérvényesen száműzhető a gyereknevelésből: mindenfajta büntetés, nemcsak a fizikai! Lehet felelős, önmagát fegyelmező és együttműködő gyereket nevelni anélkül, hogy a félelem fegyverét bevetnénk ellene; bármely szülő megtanulhat úgy hatni gyerekére, hogy az magától és őszintén vegye tekintetbe szülei igényeit, nem pedig a büntetéstől vagy a kedvezmények megvonásától való félelmében.”

(Dr. Thomas Gordon)

Weöres Sándor: A teljesség felé című kötet Útravaló címet viselő műve pedig az én mottóm (itt most álljon belőle egy részlet):

„Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”

(Weöres Sándor)

Visszatérve az eredeti felvetéshez: maradjunk a gyermek igényeit figyelembe vevő cím mellett. Ez többet mond az előzőeknél és nem csupán címekkel való dobálózás.

Liberális szülő, liberális nevelés, ez hülyeség, ilyen nincs. Többé-kevésbé odafigyelve a gyerekre kell együtt élni vele. Nem nevelni, mert nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem azt, amit prédikálok.

(Vekerdy Tamás)

De mi is az a kötődő nevelés? Miért fontos ez?

„Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata […] A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie a közelségét. […] Ha a későbbiekben minden jól alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

A modern világ hozománya az, amikor a gyermeket óvodába, iskolába kell(ene) adni, s ugye a szülők az esetek többségében délután, este látják viszont gyermekeiket. A kötődés, s ezáltal a nevelés, ha az ember nincs résen, csak mert kimerült, fáradt, sok a dolog (a rohanó világ hozománya, melyhez még alkalmazkodni nem sikerült teljes mértékben),

„A probléma nem maga a társadalmi változás, hanem az, hogy meg sem próbáljuk ellensúlyozni a változás káros hatásait”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

a gyerekkel nem tart valódi, élő és tartalmas kapcsolatot. Ebből következik, hogy a gyermek kötődési igénye (mely egy alapvető szükséglet; nézzünk körbe akár az állatvilágban is pl.) más személyhez, igencsak veszélyes esetben egy kortárshoz pl. fog célt találni. Hogy ez miért veszélyes, azt részletesen taglalja a könyv, igazából annyit emelnék ki, hogy legfőképpen azért, mert ezáltal egy éretlen személy fog egy éretlen személyt nevelni, utat mutatni számára. 

„A második világháború óta bekövetkezett gazdasági változások egyik eredménye az, hogy a gyermekeket korán, néha már nem sokkal a születésük után olyan helyzetekbe kényszerítik, ahol a nap nagy részét egymás társaságában töltik. Sokkal többet érintkeznek más gyerekekkel, mint az életükben jelentős szerepet betöltő felnőttekkel. Sokkal kevesebb időt töltenek a szülőkkel és a felnőttekkel, és minél nagyobbak lesznek, annál jobban felgyorsul ez a folyamat. A gazdasági nyomás hatására a szülők általában már a gyermek kiskorától kezdve dolgoznak, távol az otthonuktól, viszont a társadalom ennek ellenére alig gondoskodik a gyermekek érzelmi igényeinek a kielégítéséről. Bármilyen meglepőnek is tűnik, a kisgyerekekkel foglalkozó szakemberek, a pedagógusok és a pszichológusok – nem is szólva az orvosokról és a pszichiáterekről – csak elvétve tanulnak a kötődésről. A gyermekgondozó és -nevelő intézeteinkben nem létezik kollektív tudatosság a kötődő kapcsolatok kulcsszerepével kapcsolatosan. Bár sok gondozó és tanár ösztönösen tudja, mennyire fontos, hogy kapcsolatot alakítson ki a gyermekekkel, nem ritka, hogy szembe találják magukat egy olyan rendszerrel, amely nem támogatja a hozzáállásukat.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

És amikor ilyen másokat bántó, lekicsinylő, valamint „már megint nem nevelted meg a gyereked” hangvételű írásokat olvasok, nem tudom, hogy valójában a cikk írója, vagy akár a kommentelő valóban a „mai gyerekekre” haragszik, vagy inkább a múltban történt elnyomását, fájdalmát nem tudja feldolgozni. Lehet, hogy inkább kicsit mindkettő. Számomra például rendkívül izgalmas, hogy a gyereknevelés során sorra jönnek elő a kihívások, melyek magamban találhatók, s melyeket nekem kell legyőzzek. Hogy meglátom, mennyire bölcsek is a gyerekek és mennyire esendő és gyenge vagyok, milyen picike porszem a világban. 

„Sokak számára meglepőnek tűnhet az állítás, hogy a nevelésnek viszonylag könnyűnek kellene lennie. Annak, hogy elérjük, hogy a gyermek szót fogadjon, eleget tegyen az utasításainknak, kövesse a példánkat, vagy tisztelje az értékeinket, nem kellene feszültséggel, csatározással vagy kényszerítéssel járnia, de még a jutalmazás eszközét sem kellene bevetnünk. Ha nyomást kell gyakorolnunk rá, akkor valami nincs rendjén.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Annyi azonban bizonyos, mint eddig is, én most is a gyerekek pártján állok, talán azért, mert még élénken él bennem a gyerekkor, netalán azért, mert a sajátjaim helyébe képzelem magam, de inkább azért, mert sok-sok jó példával találkoztam az Élet nevű utazás eddigi részén, ahol mindez működött, és ahol úgyszintén elutasítják az erőszak bármely formáját.

„A gyermek agya automatikusan annál keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik. […] Csak a lelki érettség adhat igazi önállóságot.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Nem mellesleg egy személyesebb, ugyanakkor igencsak kellemetlen élménnyel teli történet az életemből, amikor szakközépiskolában bántottam az egyik osztálytársamat. Számomra akkor még nem igen létezett a konfliktuskezelésnek más módja, leginkább az „erősebb kutya...”. Nos, akkor emlékszem 1-2 megjegyzésre, amely mélységesen elutasította az akkori viselkedésemet. Valóban, így visszagondolva nem volt helyes. Akkor nagyon bántott, hogy miért én vagyok a rossz, amikor csak védtem magamat.

„Ha egy szülő arra panaszkodik, hogy gyereke nem hallgat rá, erősen gyaníthatjuk, hogy a szülő meghallgatási képességével van baj.”

(Dr. Thomas Gordon)

„Ha egy gyermek „rossz”, a kapcsolatot kell megjavítani, és nem a gyermeket.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Úgy gondolom, hogy ezek után ahhoz, hogy a jövő generációja valóban sikeres lehessen, ne mesterképzésre küldjük (ha szeretné, akkor persze, de ne arra gyúrjunk rá). Figyeljünk rájuk, hallgassuk és értsük is meg őket! Formáljuk magunkat olyanná, amilyenné szeretnénk, hogy váljanak. Ez mind igaz szülőre, nevelőre egyaránt. Hagyjuk abba a mutogatást! A gyerekek éberen figyelik a példánkat. Biztos ilyen jövőt szeretnénk?