Gondolataim egy poszt kapcsán

Ez a bejegyzés a születésnapomon került feljegyzésre. Megleptem magam egy agyagozással, így épp utazóban vagyok Budapestre. Most nem autóval, mert ott nem tudnék sem írni, sem kapcsolódni másokhoz. Na jó, ez így nem igaz, a gyönyörű, csodálatos 7 hónapos gyermekemhez mégis. Konkrétan a társadalom többi tagjához nem. Az utóbbi időben rendkívül élvezem az embertársaimmal való kommunikációt, így ha lehet, ezeket a lehetőségeket megragadom.

Meg aztán az autóban nincs klíma, ami nélkül egy esetleges dugóban kegyetlenül lehet szenvedni. Legalábbis én szoktam. Plusz ha P-nek ölelésre, kapcsolódásra van szüksége, az utam így folytatódik, egy félreállással nem kell megszakítanom, se stresszelnem azon, hogy vajon hol fogok tudni megállni?

Na de hogy mi inspirálta ezt a bejegyzést? FB-on egy kedves barátom bejegyzését olvastam. Csodálatos családja van, csodálatos gyermekei, nagyszerű életük. Az állami bedarálós-büntetős „szolgáltatás” viszont őket is betalálta. (Értsd: gyermekvédelem és társai). Tudniillik a fejekben sokszor okoz gondot, hogyha valami nem olyan, hogyha valami más, mint a megszokott, akkor az már nagyon sok esetben „problémás”. A szokások rabjai vagyunk. Azonban úgy vélem, a kérdés mindig az, hogy érdemes-e egy szokáshoz ragaszkodni akkor is, amikor annál már építőbbet, „előrevivőbbet” is találunk? Azok, akik tovább vitték a társadalmat, azok a fejlődést adták az emberiségnek, előrelépést hoztak, új elképzeléseket vittek az életbe. Lássuk például a repülőgép esetét. Amikor a Wright fivérek elmondták elképzelésüket, akkor az emberek kinevették őket, mondván, egy vas test ugyan hogy fog tudni a levegőbe emelkedni? Lehetetlen. Mondták. És ma már rendkívül hálásak lehetünk nekik, mennyi csodálatos helyre jutunk el nagyon rövid idő alatt.

Úgy gondolom, az életben egy dolog az állandó. Ez pedig A VÁLTOZÁS. Darwin is megfigyelte, hogy az a legéletképesebb faj, amelyik a leginkább fogékony a változásra (nem a legügyesebb, nem a legerősebb, de még csak nem is a legokosabb). Miért is ne hallgatnánk Darwinra?

Visszatérve a fő témámra: Mivel más módon közelítettek a gyermekneveléshez, anno idején kikezdték őket. Azóta már „szent a béke”, ha lehet így fogalmazni. Vagyis annyira nem, mert a lelki terhei még nyomokban a családban maradt. Az otthontanulás módszereit, amit ő használ, ugyanúgy közzéteszi, mint ahogy különböző kutatásokat is. Ugyanis „szabadidejében” (már amennyi három gyermek mellett van…) komoly kutatásokat végez, tanulmányoz. Az általa írt bejegyzés összehasonlította azt, hogy mi történik, ha egy családnál bizonyos körülményeket nem találnak rendben, ill. amennyiben a gyermek állami intézményben élnek, ott ugyanezen körülmények ellen már az állami gyermekvédelem nem lép fel. A kommentek épp úgy megérintettek, mint maga a bejegyzés. Van olyan kedves barátom, aki állami gondozott volt. A mai napig viszi ennek terheit. Hiányzik a kapcsolódási képessége, az az együttérzés, amely általában megvan az emberekben. Vagy ha nem is hiányzik, hát jó mélyre le lett tolva, melyet bizony sok önmunkával tudna előhívni. Azonban nem érzi ennek szükségességét, mivel már régen elfelejtette. Valamikor pici korában. Rendkívüli ember, de szenved. Mert valamikor valahogyan bekerült egy helyre, ahol az együttérzés csíráját sem érzékelte, ahol sok esetben kifejezetten tiltják a gyermekekhez való kötődést, pedig ti. a gyermekeknek fejlődéséhez elengedhetetlen a kötődés, az együttérzés. Tehát az egyik legfontosabb, ha nem a legalapvetőbb dolog a kötődés megléte. Számtalan szakirodalom, számtalan orvos beszélt és beszél ennek jelentőségéről.

Ha ma lennék kisgyerek, valószínűleg az az élet, amit gyermekként éltem (legalábbis egy része) nem mindenkinek lett volna éppen tetsző, s jóllehet, a testvérem és én is állami gondozásba kerülünk. Mert egy túlbuzgó, a következményeit a cselekedeteinek nem átgondoló, talán mondhatjuk azt, hogy „ő csak a legjobbat akarja” habitusú állami szervnek az alkalmazottja „segíteni” akar.

Nektek vajon mi a segítés, segítség? Elmesélem, én mit értek ez alatt. Azt, hogy legelőször is békén hagyom a másikat. Másodsorban, ha valóban segíteni szeretnék rajta, akkor létrehozok, kialakítok egy valóban őszinte, bensőséges viszonyt az  illetővel. Amihez valóban energia, valóban hátsó szándék nélküli kíváncsiság, nyitottság, odafigyelés kell. Nekem is volt részem már felnőttként, családanyaként olyan kapcsolódásban, amelyben a másik fél állítása szerint segítő szándék állt a háttérben. Barátok állítása szerint pedig csak a saját akaratát akarta rám erőltetni. Az ilyen kapcsolat nem segítő. Ez irányító kapcsolat. Nekem ez a történet akkor nagy tanulság volt, hogy hol húzzam meg a határaimat.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: mi lenne, ha megtanulnánk a másik igényeire figyelni? Mi lenne, ha a segítés nem a szülőktől való elszakításról szólna, hanem a szeretettel teli odafigyelésről, odafordulásról? Mi lenne, ha beleképzelnénk magunkat annak a személynek a helyzetébe, akit éppen fenyegetnek (mert a következményekkel való dobálózás akárhogy is, de a fenyegetés egy része)? Attól a bizalom valóban megjön? Az a szülő, aki elveszti a gyermekét, vajon mit élhet át? Valóban ott kell benne élnie azoknak a szavaknak, hogy a Te hibád? Változz meg! Az ítélettől nem fog tudni megváltozni. Eszközöket kell adnunk neki, de azt is úgy, hogy ne legyen tolakodó, ne legyen emberi méltóságában sértő.

Most is, mint eddig is, szeretettel veszem a gondolataidat, érzéseidet, meglátásaidat.

Az otthonszülésem története

Az otthonszülésem története

Még jóval várandósság előtt sokat olvastam a szülés természetes folyamatáról, arról, hogy a nők miként tudják megszülni gyermeküket önállóan, intézményen kívül is. Amikor olvastam a témában, zsigereimben éreztem, hogy a leírt dolgok úgy igazak, úgy valósak, ahogy vannak. Felismertem az előző szülések által történt traumatizáló hatásokat, amelyeket akkor, abban a pillanatban, életem azon szakaszában nem annak éltem meg, mert nem rendelkeztem kellő információval, s mert az utóbbi évtizedekben az lett az „általánosan elfogadott”, ha az ember fia, illetve ez esetben lánya az orvos szavára hallgat, mert az Ő szavuk szent (és sérthetetlen). Na jó, nem. De ugye emlékeztek arra a korra, amikor a falvakban a tanár és az orvos volt csak a mindentudó. Akkor még nem volt ekkora információ-áramlás, sokkal kevesebb tapasztalatot cserélhettek egymással az emberek, s abban az időben többnyire valóban az orvos volt az ember egészségének „mindentudója”. Ma már e téren azért jóval modernebb felfogások ütik fel a fejüket, ti. az ember ismeri legjobban önmagát.

Az információk áramlottak, kerestem, kutattam, s az újabb és újabb tapasztalatokat elraktároztam a szürkeállományba. Mind több nőt, mind több szülést ismertem meg, bizonyos mondatok, bizonyos szituációk újra és újra ismétlődtek – helytől, orvostól függetlenül. Ezek, s az előző szülések történései összeillesztették „odabent” a puzzle-t, így rengeteg feldolgozandó keletkezett, már tudati szinten.

Mindig is azt mondtam, hogyha újra várandós lennék, szeretnék otthon szülni. A várandósságom meglehetősen későn, a 19. hétben lett publikus. Nagyon vágytam arra, hogy háborítatlan körülmények között, itthon születhessen meg a babám. A várandósságom előrehaladásával együtt a háborítatlanság fogalma egyre inkább tágult számomra. Háborítatlan, mert felesleges kanyart nem akartam az orvosnál tenni (abszolút panaszmentes várandósságom volt), mint ahogy háborítatlan amiatt is, mert a lelki békém, s a személyem tisztelete a szülést támogató, kísérő szakember számára evidencia volt. Akkor döbbentem rá, mennyire „hagytam” magam sokszor kiszolgáltatottnak lenni, amikor az utolsó trimeszterben elmentem a szülést támogató szakemberhez (ismertebb nevén a bábához – félve használom ezt a csodálatos szót, mert az utóbbi időben már-már szitokszóvá vált…).  Ő (is) volt az, aki, annak érdekében, hogy a magyarországi törvényeknek megfelelően otthon születhessen szaksegítség támogatása mellett a baba, megállapította, hogy a baba fejvégű. Továbbá más szakmai okból, ti. a köldökzsinór előreesésének kizárása nyomán (ami veszélyt jelenthet) vizsgálatot végzett. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, azt a megdöbbenést, amit akkor és ott tapasztaltam. Nem „nekem esett”, nem „rutinszerűen feküdjön fel-t mormolt a „bajsza” alatt, majd matatott”, hanem megkért, hogy szóljak, hogy mikor állok készen a vizsgálatra, s még közben arra is felhívta a figyelmemet, hogy ha „neadjisten” fájna, szóljak. Azt már mondanom sem kell, hogy „hab volt a tortán”, hogy vizsgálat közben elmondta, hogy épp mit érzékel, s mi hogy áll odabent, elmagyarázta mi-micsoda. Óriásit fordult velem a világ(nézetem) – ismét.

A várandósságom nyomán férjjel megállapodtunk, hogy nem az otthonunkban lesz a szülés, hanem egy fővárosi lakásban. Legalábbis ez volt a terv. Legalábbis egyszer úgy értettem, megszületett ez a megállapodás, máskor pedig épp az ellenkezőjét: egyáltalán nem támogatja ezen ötletet. Persze a hónapok során többször előjött a szülés témája, amiben nem feltétlen értettünk egyet. Már-már mindent elengedtem a dologgal kapcsolatban, ugyanakkor telis-tele éreztem magam dühvel, mondván, mit nem mondok jól, hogy megértse, NEM AKAROK KÓRHÁZBAN SZÜLNI? Hétvége volt, a határidő a szülés előtti papírozásra vészesen közelgett, vagyis hétfőn kellett (volna) megküldeni a papírokat az illetékeseknek. Két opció volt számomra, legalábbis akkor úgy éreztem. Mivel nem értünk egyet, én már nem is akarom, hogy ott legyen velem. Így lesz mindnyájunknak a legjobb. De ez amolyan durcás dolog volt, így a másik dolog felé húztam. Vagyis fejben elkezdtem tervezni, hogy kiutazok egy jóbarátomhoz, s időközben lesz, ami lesz, átadjuk magunkat a dolognak. Külföldön amúgy is többnyire sokkal lojálisabbak, megértőbbek és elfogadóbbak az otthon szüléssel kapcsolatban.

Átadtam magam a gondviselésnek, s teljes bizonyossággal, hogy minden a nekem lehető legjobban fog történni, igyekeztem nem rágódni a dolgon.

Hétvége mindkét napján, szombaton és vasárnap hajnali 2-kor is fájásokra ébredtem – de mivel nem történt semmi, így láttam, jósló fájások. Nem nagyon tulajdonítottam a dolognak nagy jelentőséget, minek utána az előző terhességnél már ismert jelenség, a jóslófájás hetekig is húzódhat – s tulajdonképpen nekem több, mint 3 hetem van még a „kiírt” időpontig. Aztán hétfő hajnalban, fél háromkor ugyanúgy fájások. Picit erősebbnek éreztem, mint előző napokban, s mivel kíváncsi voltam, beültem egy kád meleg vízbe. Ti. a jóslófájásokat a meleg víz csillapítja vagy teljesen elmulasztja, míg a „buli-van” fájások tovább erősödnek. A fájások nem múltak, azonban nem is rendszereződtek, így már biztos voltam benne, hogy ebből valamikor szülés lesz – de mint úgy a szülések általában, ugye nem kiszámíthatóak a hosszuk, nem kapkodtam, s nem is riasztottam senkit. Az előző szülés tapasztalata alapján: akkor majd’ egész nap jöttek a fájások, igaz, ott a finis felé már szépen rendeződtek is, csökkenő tendenciát mutatva a két fájás között eltelt időt figyelembe véve – nem úgy a fájásokét, ugye… Szóval feküdtem, ültem, fájtam. Aztán éreztem, hogy már baromi erős. Hoppá, a bébi hamarosan érkezik… De már időt sem hagyva bármilyen akcióra, ő csak jött, előtte a tolófájásokkal együtt. Két tolófájás között kiáltottam férjnek, aki épp hajnali álmát folytatva semmit sem hallott a dologból. Illetve aztán mégis, aggódva, rémülten sietett be a fürdőbe. Bennem a várakozás, ugyanakkor a találkozás izgalma, a kívánság megvalósulásának eufóriája, s minél nagyobb erő vett körbe. Ámde meg kell hagynom, hogy éppen ezzel egy időben, pont ugyanakkor óriási mértékű aggódás és halálfélelem vett hatalmába. Utólag, ha egy szóval kellene jellemezni a dolgot, akkor eufórikusnak mondanám. De ez az egy szó nem tudja kifejezni azt az érzést, azt az erőt, azt a megerősítést, hogy IGEN, megcsináltuk, MI NŐK, TÖKÉLETES TUDÁSSAL ÉRKEZTÜNK. A testünk tudja, hogyan kell. Egyfajta biztonságot kaptam azáltal, hogy megtapasztaltam annak képességét, hogy itt most nem irányít senki és semmi. Itt most a folyamat az ÚR (vagy épp ÚRNŐ). S ezt a folyamatot nem szabad és nem is kell megzavarni, beleavatkozni. Amint megfogtam a kisbabám, vele együtt egy rendkívüli erőt kaptam. Erőt és tudást arra vonatkozóan, hogy mindenre, bármire képesek vagyunk, mi emberek. A válasz, a megoldás mindig megérkezik. Nagy részben ez az esemény adott egy akkora erőt, amely segít abban, hogy merjünk bízni, merjek bízni önmagamban, a folyamatban. A babám csodálatos mázas teste, az örömmel teli szoptatás pillanata, a köldökzsinór nem azonnali elvágása… Mind-mind szívembe vésődött csodaként hordozom.

A mai napig csodálatos élménynek éltem meg. A későbbiekben szeretnék kitérni a várandósság-gondozás mikéntjére, arra, hogy a hivatali szervek hogy magyarázzák félre, mert ők sincsenek vele tisztában, mi az a várandós-gondozás, s mikor gondozatlan a várandósság, ill. szeretnék kitérni arra is, hogy a kórház intézménye hogyan fogadja az intézményen kívül szülő nőket. (Elég gyalázatosan, ha röviden kell megfogalmazzam).

Akkor még nem tudtam, hogy nem kötelező kör az intézményen kívüli, szaksegítség nélkül történt szülés esetén a kórház, ezért férj kihívta a mentőket. Innen már minden más irányba kezdett átváltani, elég kalandosra sikeredett a bent töltött időszak (volt benne „szülészeti” erőszak, saját felelősségre történő vizsgálat és pihenés kihagyása, baba magára nem hagyása, ill. éjszaka max. 2 óra alvás, de erről majd legközelebb). 

Milyennek élted meg a szülésed? Hol és hogyan született a gyermeked? Mit gondolsz az otthonszülésről?