Szeptember

Szeptember havi beszámoló

Ő itt Lekvár, a felsőpakonyi lovarda szeretett kis kedvence
A fényképet a gyerekek készítették

Régebben biztosan frászt kaptam volna ettől a szótól: beszámoló. Azonban mára legfeljebb egy érzelmet nem közvetítő kifejezéssé változott, amely azt hivatott szolgálni, hogy a külvilágnak, és Neked is, kedves Olvasó, itt és most beszámoljak az elmúlt hónap történéseiről. Sajnos, vagy sem, de a rengeteg tevékenység mellett csekély idő maradt a bürokráciára, jelen esetben a tényleges történés naplózására, így a naptáram, telefonom mellett a saját belső memóriámra vagyok kénytelen hagyatkozni: kvázi az egyes napok, hetek emlékei kapcsán igyekeztem összeszedni, mivel foglalatoskodtunk.

Az előző időkben megismerkedtünk egy rendkívül kedves, karizmatikus és nagyszerű emberrel, aki nem mellesleg egy óvoda vezetője is. Itt rögtön hozzá is tenném, hogy ez a személy azon kevesek egyike, aki mer az árral szemben úszni, ha azt a józanész úgy diktálja. És a gyerekek (is) nagyon jól kijönnek vele. Általa és vele, a partnereivel, vagyis a munkatársaival, szülőkkel és egy nagy csapat gyerekkel sikerült egy felejthetetlen hétvégét töltenünk a Bükk-hegység egy gyönyörű részén, nevezetesen Nagyvisnyón. Indulásunk reggelén idegesség kerített hatalmába, ugyanakkor ezeket a köveket igyekeztem letenni és a bizalom és nyugalom alapköveire koncentrálni. Arra a vállalkozásra szántuk rá magunkat, hogy a gyerekek és én a csoporttal együtt a busszal utazunk, férj (és első tervek szerint a nagymama, aki sajnos pont abban az időben betegedett le) pedig autóval. Az utazás során mindenki rendkívül kedves, segítőkész volt, azonban saját gyengeségem, nevezetesen egyfajta „megfelelési kényszer” kerített hatalmába, bár igyekeztem a dolgon túltenni magam. A két nap során rengeteg mindenben volt részünk: túráztunk ott Nagyvisnyón és másnap az Upponyi-hegységnél, nyársaltunk, bábszínházi előadást néztünk, integrálódtunk és kapcsolódtunk másokhoz, egymáshoz, akikkel egy ideig együtt tartott, s tart a mai napig az utunk.

Egyik hétköznapon pedig lovagoltunk kedvenc és egyetlen lovas oktatónkkal, akivel egyébként nem is olyan régóta ismerjük egymást, és akinek nevelési elvei sokban hasonlítanak az általam elképzelttel. Tulajdonképpen ez volt a harmadik lovaglás a lányoknak J-nél és a pónilovat mind F, mind ZS már egyedül vezette. Persze ültek is rajta, csak most valahogy kevesebbet, mint szoktak (igaz, a résztvevők létszáma is több volt az előzőekhez képest, valamint szokatlan volt, hogy fedett helyen volt az esemény, mivel az időjárás a kinti lovaglást nem tette lehetővé).

Megvolt a „szokásos” könyvtárlátogatásunk is, ahonnan most nem hoztunk semmi új könyvet, inkább csak vittünk. Mivel az elmúlt hónapban rengeteget kölcsönöztünk, így még a következő hónapra is van mit olvasni…

Szeptember közepe óta kicsit változott a felállás, ami az otthoniakat illeti. Ugyanis visszatértem a munka világába, helyette a férjem lett a főállású-apa. Ez mindnyájunknak szokatlan, nehéz, ugyanakkor új feladat, így igyekeztünk és igyekszünk egymást támogatva élni az életet.

A gyerekek egyébként hétköznapokon is kirándultak több alkalommal az apukájukkal: egyrészt a közeli erdőben, másrészt pl. (szintén a relatíve közelben lévő) Tápió folyónál. Ez utóbbinál találtak kisgyíkot, megnézték a vízben a különböző állatokat (halakat és rákokat).

Ebben a hónapban került megrendezésre a Színházak Éjszakája c. program, amely kapcsán ellátogattunk a Budapesti Bábszínházba. Rengeteg programot hirdettek egyébként ez alkalom kapcsán legjobb tudomásom szerint egész Budapesten. A lányokkal kézműveskedtünk. Készültek hűtőmágnesek, mézeskalácsok, bábok.

Nem elhanyagolandó, hogy ugye tart még – de már nem sokáig – a befőzési szezon. A maradék őszibarackot felszedtük a fa alól, leszedtük a fáról. Ebből a turnusból most őszibarack lekvár készült (de volt már példa az idén az őszibarackbefőtt készítésére is). Egyik évben, amikor még a saját facsemetéink nem termettek, de a szomszédunkban roskadásig tele voltak a fák, akkor kaptunk több vödör őszibarackot. Mivel akkor egyrészt nem volt sok időnk, másrészt az őszibarack „szobahőmérsékleten” gyorsan romlik, ráadásul jó részük nem magvaváló volt és a héjuk is ragaszkodóbb az átlagnál, akkor kitaláltam, hogy mi lenne, ha készítenénk belőle lekvárt. Előtte még talán sosem ettünk őszibarack lekvárt. Azonban annyira megszerettük, F leginkább, hogy idén sem maradhatott ki. Ráadásul különösen jó érzéssel tölt el, hogy a saját, hajdanán még magonc őszibarackfánk látott el ennyi terméssel.

A másik otthoni projektünk F születésnapi kérésének megvalósítása volt. F-nak van egy kedvenc meséje, abból szeretné, ha elkészíteném neki az egyik szereplő ruháját, amit aztán magára vehet, mint jelmezt. A varrógéppel előtte csak ismerkedtem, hozzá kell tennem, hogy huzamosabb ideig legfeljebb 5 percig (sem) használtam egy ottlét alkalmával. Kézzel már varrogattam ugyan, de a varrógép mindig újabb és újabb fejtörést okozott, mert mindig volt valami beállítási gondja, amit ha nem tudtam hamar kezelni, türelmetlen lettem és otthagytam. De most áttörés történt e téren. Nem akarok ennyire előre szaladni, mert ugye köztudott, hogy mindennek az alapja a jó tervezés (na jó, majdnem mindennek). Erre az utóbbi évek, de legfőképpen a gyermekeim tanítottak meg. Nincs ez másként a varrással sem. A gyerekek érdeklődve sündörögtek körülöttem, amikor nagyméretű papírt vettem elő és F nadrágjáról elkezdtem mintát rajzolni rá. Amikor elkészült, jöhetett a szabás. Azután a kiszabott anyagot összetűztem. Na és varrás előtt még tettünk egy éles próbát, ami a leendő nadrág méretei illeti. Ekkor derült ki, hogy F-ra nem jó… Uh, még jó, hogy bőőőőven hagytam anyagot rá, így nem kellett a szabással újból vívódnom, elég volt szétszedni és újból összetűzni. Újabb próba, OK, mehet a géphez: jött a mumus… Mantráztam magamban, hogy bármi is történik, tovább KELL lépni, meg KELL oldani, mert bizony itt egy ígéret, egy vágy teljesülése forog kockán. És ugye az adott szó… Sikerült. Minden működik. Gyereksereg újra körülöttem. Hangzik a sok ÉN IS! ÉN IS! ÉN IS! Nincs mit tenni, mindenki ki akarja próbálni. Először egy darab anyagot áldoztunk a dolognak, biztos, ami biztos, a gép még ismeretlen. Aztán kezdett megjönni a bizalmam irányába, olyan szinten, hogy végül B (aki 3 éves) nyomta a pedált a nadrág egyik szárának varrásakor. Nagyon élvezte, hogy segíthetett! A jelmez még nem készült el, de októberben be akarom fejezni.

Szeptember végén ellátogattunk a Kutatók Éjszakája c. program keretében rendezett projektekre. A Szent István Egyetemen tésztából építkeztünk. Elvileg először házat szerettünk volna, azonban a tészta, ami a rendelkezésünkre állt, nagyon könnyen tört (a beszerzési csapat nem volt tisztában, hogy milyen minőségű is legyen, de ennek ellenére sem szegte kedvünket a dolog). Így maradtunk a tészta-csillag készítésnél. A szervezők lelkesen segédkeztek nekünk és rendkívül örültek ilyen kicsi korosztály (8, 5 és 3 év) ellátogatásának. A másik program, amit F és ZS lelkesen választott ki, az az Afrikáról szóló előadások, lehetőségek, valamint a Kémiai Játszóház nevű volt. F-t rendkívül kíváncsivá tette, hogy mégis milyen dolgokat lehet majd ott megkóstolni (merthogy a program kiírásakor egy rövid leírás tartozott minden eseményhez). Tulajdonképpen megtudtuk, hogy algakivonatot ízesítettek meg vagy valamilyen zöldség, vagy valamilyen gyümölcs húsával, amik kémcsövekben különböző színekben pompáztak (mindig egyszerre csak egy íz). Beállt a mi családunk is kóstolni (az volt a feladat, hogy ki kell találni, az adott dolog mivel van megízesítve). Ám pár kóstolás után be is fejeztük, ugyanis pl. a hagyma tömény kóstolása nem igen volt ínyünkre. Ezután megnéztük a varázsfilctollakat, amelyek közül lehetett kapni egyet-egyet, ha a feladatot megoldjuk. Volt eltűnős filc, ami úgy működött, hogy rajzolni lehetett vele a papírra és pár másodpercen belül a rárajzolt dolog eltűnt. Ezt melegítéssel (jelen esetben hajszárítóval) ismét láthatóvá lehetett tenni. Volt, amelyikkel látszólag nem lehetett rajzolni, de lúg segítségével elő lehetett hívni a rajzot. Ezen kívül egy kizárólag UV fénnyel látható „varázsfilcet” próbálhattunk ki. Végül elértünk a várva-várt Afrika részhez (sajnos a dobokról lemaradtunk, a második afrikai mese-előadás pedig elmaradt, de amint láttam, nem a gyerekeim sajnálták inkább, hanem én). Azonban így is sok infót tudtunk meg, többek között egy afrikai árvaházat segítő, önkéntes alapon működő szervezet által, valamint kóstolhattunk olyan ételeket, amelyeket az ott élő emberek fogyasztanak. Gazdag tudástárral tértünk haza!