Szeptember
havi beszámoló
Ő itt Lekvár, a felsőpakonyi lovarda szeretett kis kedvence A fényképet a gyerekek készítették |
Régebben biztosan frászt kaptam
volna ettől a szótól: beszámoló.
Azonban mára legfeljebb egy érzelmet nem közvetítő
kifejezéssé változott, amely azt hivatott szolgálni, hogy a külvilágnak, és
Neked is, kedves Olvasó, itt és most beszámoljak az elmúlt hónap történéseiről. Sajnos,
vagy sem, de a rengeteg tevékenység mellett csekély idő maradt a bürokráciára, jelen esetben a
tényleges történés naplózására, így a naptáram, telefonom mellett a saját belső memóriámra vagyok kénytelen hagyatkozni:
kvázi az egyes napok, hetek emlékei kapcsán igyekeztem összeszedni, mivel foglalatoskodtunk.
Az előző időkben megismerkedtünk egy rendkívül kedves,
karizmatikus és nagyszerű
emberrel, aki nem mellesleg egy óvoda vezetője is.
Itt rögtön hozzá is tenném, hogy ez a személy azon kevesek egyike, aki mer az
árral szemben úszni, ha azt a józanész úgy diktálja. És a gyerekek (is) nagyon
jól kijönnek vele. Általa és vele, a partnereivel, vagyis a munkatársaival,
szülőkkel és egy nagy csapat gyerekkel sikerült
egy felejthetetlen hétvégét
töltenünk a Bükk-hegység egy gyönyörű részén,
nevezetesen Nagyvisnyón. Indulásunk
reggelén idegesség kerített hatalmába, ugyanakkor ezeket a köveket igyekeztem
letenni és a bizalom és nyugalom
alapköveire koncentrálni. Arra a vállalkozásra szántuk rá magunkat, hogy a
gyerekek és én a csoporttal együtt a busszal utazunk, férj (és első tervek
szerint a nagymama, aki sajnos pont abban az időben betegedett le) pedig autóval.
Az utazás során mindenki rendkívül kedves, segítőkész volt, azonban saját
gyengeségem, nevezetesen egyfajta „megfelelési kényszer” kerített hatalmába,
bár igyekeztem a dolgon túltenni magam. A két nap során rengeteg mindenben volt
részünk: túráztunk ott Nagyvisnyón
és másnap az Upponyi-hegységnél, nyársaltunk,
bábszínházi előadást néztünk, integrálódtunk és kapcsolódtunk
másokhoz, egymáshoz, akikkel egy ideig együtt tartott, s tart a mai napig az
utunk.
Egyik hétköznapon pedig lovagoltunk kedvenc és egyetlen lovas
oktatónkkal, akivel egyébként nem is olyan régóta ismerjük egymást, és akinek
nevelési elvei sokban hasonlítanak az általam elképzelttel. Tulajdonképpen ez
volt a harmadik lovaglás a lányoknak J-nél és a pónilovat mind F, mind ZS már
egyedül vezette. Persze ültek is rajta, csak most valahogy kevesebbet, mint szoktak
(igaz, a résztvevők létszáma is több volt az előzőekhez képest, valamint szokatlan
volt, hogy fedett helyen volt az esemény, mivel az időjárás a
kinti lovaglást nem tette lehetővé).
Megvolt a „szokásos” könyvtárlátogatásunk is, ahonnan most
nem hoztunk semmi új könyvet, inkább csak vittünk. Mivel az elmúlt hónapban
rengeteget kölcsönöztünk, így még a következő hónapra is van mit olvasni…
Szeptember közepe óta kicsit
változott a felállás, ami az otthoniakat illeti. Ugyanis visszatértem a munka
világába, helyette a férjem lett a főállású-apa. Ez
mindnyájunknak szokatlan, nehéz, ugyanakkor új feladat, így igyekeztünk és
igyekszünk egymást támogatva élni az
életet.
A gyerekek egyébként
hétköznapokon is kirándultak több alkalommal az apukájukkal: egyrészt a közeli
erdőben,
másrészt pl. (szintén a relatíve közelben lévő) Tápió folyónál. Ez utóbbinál
találtak kisgyíkot, megnézték a
vízben a különböző állatokat (halakat és
rákokat).
Ebben a hónapban került
megrendezésre a Színházak Éjszakája
c. program, amely kapcsán ellátogattunk a Budapesti
Bábszínházba. Rengeteg programot hirdettek egyébként ez alkalom kapcsán
legjobb tudomásom szerint egész Budapesten. A lányokkal kézműveskedtünk. Készültek hűtőmágnesek,
mézeskalácsok, bábok.
Nem elhanyagolandó, hogy ugye tart
még – de már nem sokáig – a befőzési
szezon. A maradék őszibarackot felszedtük a fa alól, leszedtük a fáról. Ebből a
turnusból most őszibarack lekvár készült (de volt
már példa az idén az őszibarackbefőtt készítésére is). Egyik évben, amikor még a saját
facsemetéink nem termettek, de a szomszédunkban roskadásig tele voltak a fák,
akkor kaptunk több vödör őszibarackot. Mivel akkor egyrészt nem volt sok időnk, másrészt
az őszibarack
„szobahőmérsékleten”
gyorsan romlik, ráadásul jó részük nem magvaváló volt és a héjuk is
ragaszkodóbb az átlagnál, akkor kitaláltam, hogy mi lenne, ha készítenénk belőle
lekvárt. Előtte még
talán sosem ettünk őszibarack lekvárt. Azonban annyira megszerettük, F leginkább,
hogy idén sem maradhatott ki. Ráadásul különösen jó érzéssel tölt el, hogy a
saját, hajdanán még magonc őszibarackfánk látott el ennyi terméssel.
A másik otthoni projektünk F születésnapi kérésének megvalósítása
volt. F-nak van egy kedvenc meséje, abból szeretné, ha elkészíteném neki az
egyik szereplő ruháját,
amit aztán magára vehet, mint jelmezt. A varrógéppel előtte csak
ismerkedtem, hozzá kell tennem, hogy huzamosabb ideig legfeljebb 5 percig (sem)
használtam egy ottlét alkalmával. Kézzel már varrogattam ugyan, de a varrógép
mindig újabb és újabb fejtörést okozott, mert mindig volt valami beállítási
gondja, amit ha nem tudtam hamar kezelni, türelmetlen lettem és otthagytam. De
most áttörés történt e téren. Nem akarok ennyire előre
szaladni, mert ugye köztudott, hogy mindennek
az alapja a jó tervezés (na jó, majdnem mindennek). Erre az utóbbi évek, de
legfőképpen a gyermekeim tanítottak meg. Nincs ez
másként a varrással sem. A gyerekek érdeklődve sündörögtek körülöttem, amikor nagyméretű papírt
vettem elő és F
nadrágjáról elkezdtem mintát
rajzolni rá. Amikor elkészült, jöhetett a szabás.
Azután a kiszabott anyagot összetűztem. Na és varrás előtt még
tettünk egy éles próbát, ami a leendő nadrág méretei illeti. Ekkor derült ki, hogy
F-ra nem jó… Uh, még jó, hogy bőőőőven hagytam anyagot rá, így nem kellett a szabással újból vívódnom,
elég volt szétszedni és újból összetűzni. Újabb próba, OK, mehet a géphez: jött a
mumus… Mantráztam magamban, hogy bármi is történik, tovább KELL lépni, meg KELL oldani, mert bizony itt egy ígéret, egy
vágy teljesülése forog kockán. És ugye az adott szó… Sikerült. Minden működik.
Gyereksereg újra körülöttem. Hangzik a sok ÉN IS! ÉN IS! ÉN IS! Nincs mit
tenni, mindenki ki akarja próbálni.
Először egy
darab anyagot áldoztunk a dolognak, biztos, ami biztos, a gép még ismeretlen.
Aztán kezdett megjönni a bizalmam irányába, olyan szinten, hogy végül B (aki 3
éves) nyomta a pedált a nadrág egyik szárának varrásakor. Nagyon élvezte, hogy
segíthetett! A jelmez még nem készült el, de októberben be akarom fejezni.
Szeptember végén ellátogattunk a Kutatók Éjszakája c. program keretében
rendezett projektekre. A Szent István Egyetemen tésztából építkeztünk. Elvileg
először
házat szerettünk volna, azonban a tészta, ami a rendelkezésünkre állt, nagyon
könnyen tört (a beszerzési csapat nem volt tisztában, hogy milyen minőségű is
legyen, de ennek ellenére sem szegte kedvünket a dolog). Így maradtunk a tészta-csillag készítésnél. A szervezők
lelkesen segédkeztek nekünk és rendkívül örültek ilyen kicsi korosztály (8, 5
és 3 év) ellátogatásának. A másik program, amit F és ZS lelkesen választott ki,
az az Afrikáról szóló előadások, lehetőségek,
valamint a Kémiai Játszóház nevű volt.
F-t rendkívül kíváncsivá tette, hogy mégis milyen dolgokat lehet majd ott
megkóstolni (merthogy a program kiírásakor egy rövid leírás tartozott minden
eseményhez). Tulajdonképpen megtudtuk, hogy algakivonatot ízesítettek meg vagy
valamilyen zöldség, vagy valamilyen gyümölcs húsával, amik kémcsövekben
különböző
színekben pompáztak (mindig egyszerre csak egy íz). Beállt a mi családunk is
kóstolni (az volt a feladat, hogy ki kell találni, az adott dolog mivel van
megízesítve). Ám pár kóstolás után be is fejeztük, ugyanis pl. a hagyma tömény
kóstolása nem igen volt ínyünkre. Ezután megnéztük a varázsfilctollakat, amelyek közül lehetett kapni egyet-egyet, ha a
feladatot megoldjuk. Volt eltűnős filc, ami úgy működött, hogy rajzolni lehetett vele a papírra
és pár másodpercen belül a rárajzolt dolog eltűnt. Ezt melegítéssel (jelen
esetben hajszárítóval) ismét láthatóvá lehetett tenni. Volt, amelyikkel
látszólag nem lehetett rajzolni, de lúg segítségével elő lehetett
hívni a rajzot. Ezen kívül egy kizárólag UV fénnyel látható „varázsfilcet”
próbálhattunk ki. Végül elértünk a várva-várt Afrika részhez (sajnos a dobokról
lemaradtunk, a második afrikai mese-előadás pedig elmaradt, de amint láttam, nem a
gyerekeim sajnálták inkább, hanem én). Azonban így is sok infót tudtunk meg,
többek között egy afrikai árvaházat segítő, önkéntes alapon működő
szervezet által, valamint kóstolhattunk olyan ételeket, amelyeket az ott élő emberek
fogyasztanak. Gazdag tudástárral tértünk
haza!