Unschooling II. - hogyan tovább?

Unschooling, freeschooling és a család

Avagy döntésem hátterének piciny szeletkéje

Történetünket szeretném tovább folytatni, már csak azon okból kifolyólag is, hogy másnak okulásként szolgálhasson. Miután rátaláltam az unschooling-ra, az internet tág világa ismét új utakat (és új ismeretségeket) hozott számomra, számunkra. Ekkortájt találtam rá Rékáékra és az ő blogjára. Ő az a nő, akinek 5 gyermekkel, elváltként sikerült megvalósítania az szabad tanulást, vagy ahogy ő hívja: Életiskolát. Mert meg akarta valósítani. És mert prioritásokat állított fel az életében. 

""Igen, de ehhez pénz kell!"

Tévedés, a meggyőződés, a szeretet, az állhatatosság, a nyitottság, a tisztelet és a bizalom nem kerül pénzbe. 

Minden más prioritások és leleményesség kérdése. [...] Boldognak, szabadnak és együtt lenni nagyon olcsó."

(André Stern)

Igen, mint minden döntés, az unschooling-ra való áttérés is lemondásokkal (is) jár. A helyzeti előnyökhöz képest. De amíg a dolgok analizálásával töltjük el gondolatainkat, az azonnali döntés helyett, sok-sok értékes időnk folyik el az életünkből. Rékát először a blogja alapján ismertem meg. Akkoriban hirdetett meg egy barlang-túrát, melynek részletei és komfortzónánkból való erőteljes kilépésével való kockázatossága számomra nem volt teljesen tiszta, így jelentkeztünk a családdal. Igen, apa, anya, és három lány: az akkor 23 hónapos B, 3 éves Zs és 5 éves F. Tudtam, hogy el kell mennünk erre az alkalomra, több okból is. Szeretném személyesen is megismerni Rékát, többet akarok tudni a szabad tanulásról, látni akarok hasonló módon nevelődő csemetéket, mert bizony a szó ugye elszáll, de egy gyermek viselkedéséből sok mindenre lehet következtetni. A másik ok, hogy baromi izgalmasnak ígérkezett. Soha életemben nem voltam előtte barlangban, hát még barlang túrán. (Jelentem, kemény, odafele még light-os kivitelű, mert lejtett az út, visszafele pedig erőt, kitartást és türelmet próbáló kirándulás volt, de ha újból lenne, az elsők között jelentkeznék - ismét. A gyerekek nagyszerűek voltak. Az összes résztvevő, természetesen, a sajátjaim pedig azért, mert számukra is ez volt az első nehezebb túra, de megcsinálták, F még a barlangba is bement apával, s ennek ellenére hazafelé is sikeres utunk volt. Hozzátenném, hogy a célállomás, vagyis a túra rajtpontjához is tömegközlekedéssel mentünk, ami tőlünk igencsak messze volt, cca. 2,5-3 óra csak oda). 

Hálás vagyok, hogy akkor ott rengeteg jó embert (Rékát, Z-t, és a többi túratársakat) megismertem, és szívből örülök, hogy az utamat megerősítettétek, mely szerint a szabad tanulás a lehető legjobb, amit kívánhatok és megvalósíthatok a gyermekeimnek. Köszönet érte!! Köszönöm a beszélgetést többekkel is, akik ráébresztettek arra, hogy a gyereknevelés egyik legfontosabb pillére a bizalom, melyet a gyermekeink felé adunk. Hogy azt hittem, én elég lazán nevelem őket (így szokták mondani, pontosan nem is tudom, mit jelent, mert számomra ez a természetes, míg másnak esetleg ez nem), de rá kellett döbbennem, hogy még sokszor így is értelmetlen határokat húzok. Vagyis a határok, amiket húzok, értelmetlenek. Át kell őket gondoljam és értékeljem. 

Ha belegondolok, irtó hosszú utat tettünk meg, hogy ehhez a felismeréshez eljussunk: állami óvoda, szülői "forradalom", testületi ülés, zene bölcsi, waldorf óvoda, otthonoktatás és végül unschooling. Vagy ahogy én nevezem: freeschooling. Merthogy nekem mostanában a szabadság a mániám. Valahogy úgy éreztem, túl sok övet akarnak rajtunk becsatolni, túl sok szíj, ami szorít minket. Túl sok kötelezettség, amit nem önszántunkból választottunk. Merthogy az ember nem élhet teljesen függetlenségben, társas mivoltából kifolyólag vágyik a függőségre. De olyan függőségre, melyet önszántából, szabad akaratából választ. Az állami intézkedések, melyeket le akarnak az ember torkán nyomni, számomra már kiütötte a biztosítékot. Úgy éreztem, nem normális dolog, hogy egy gyermek megérkezését követően csak egy adott sablon szerint lehet haladni.

"Az ideológiai gyorsmenük, a kulcsrakész életformák korában élünk, benne a "tanulás - munka - nyugdíj" sémával, biztosítással együtt. A tagságot előre csomagolt, jól összeválogatott szettekben árulják - a katalógusból vett szabadságtól a látszatdemokráciáig."

(André Stern)

Valahogy eldefektesedett a világ. Legalábbis egy jó nagy része. Minden a pénz körül forog és ebben a pénzcentrikus világban a gyerek már nem érték. 

"A gyerekeket túl gyakran szembesítik a pénzzel - de csak a gyerekeket, a felnőtteket nem."

(Alexander Sutherland Neill)

Így rosszabb esetben a családban sem az. Sajnos tapasztaltam hasonlókat, amikor az újabb csemete érkezése már nem örömmel, mintsem sajnálattal vagy talán szánalommal (?) töltötte el az embert. Nem a szülőt. A szülőt körülvevő társadalmi csoportot, csoportokat. Pedig a gyermek ÉRTÉK. Akárhonnan vizsgálom, akár a Bibliából, akár az állatvilág szemszögéből, de ha az érzéseinkre, az ösztöneinkre vagy a józan paraszti eszünkre gondolunk, a gyermeknek a családban van a legfőbb helye. Bizonyos ideig. De ezt az időt nem egy külső tényezőnek, nem egy állami szervnek, nem egy Jóska Pistának vagy akárkinek kell(ene) eldöntenie, hanem ez a szülő és a gyermek igényeinek kellene alakítania. 

"Minden természetes folyamat belső jellemzője a határidők nélküli, folyamatos előrehaladás, egy állandó, de mindig egyéni ritmusban. 

Fordított a folyamat, amikor pontosan definiált forduló- és sarokpontok alapján életszakaszokat rögzítenek - ahogy azzal a természetben sehol máshol nem találkozhatunk"...

(André Stern)

A tavasz után mindig a nyár, majd az ősz és a tél következik, a megszületés után a gyermek intenzív fejlődésnek kezd (bár már igazából előtte, a 9 hónapnyi fejlődés az egyik legintenzívebb fejlődés, ez még ugye méhen belüli), a világot a maga kíváncsiságával akarja felfedezni. Egyszerűen nyitott a világ felé és ez így van, így lenne egészen halálunk pillanatáig, ha a kíváncsiságot, az érdeklődést idő előtt nem ölik ki belőlünk. Nagypapám egy csodálatos ember volt. Számomra az egyik legcsodálatosabb. Mindig tanult valami újat. Na, nem úgy, hogy leült és akkor most vegyünk elő egy tankönyvet. A fenét! Éppen azt, ami érdekelte őt. Amolyan modern Papa volt. 80 év felett és mobiltelefont használt. Pedig előtte vezetékese volt, de érdekelte, megtanulta. Számára az iskola élmény volt, mert akkoriban bizony még a gyerekhez szabták az oktatást, és nem fordítva. Nem a gyereket akarták egy sablon alapján egyformára, vagy közel azonosra faragni. 

A gyermek nem akar, és ha figyelünk rá és az ő üteme szerint haladunk, akkor nem is fog burokban felnőni. A gyermek kíváncsi, a világ dolgai érdeklik, minden, ami körülveszi, minden, ami új. Egy kedves barátom kérdezte, hogy mi érdekli az én legnagyobb lányomat. És amikor erről be kellett számolnom, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen minden. Minden, ami körülveszi, minden, ami történik vele, amit kipróbálhatott, amit láthatott, ami mély benyomást hagyott rajta. Szülőként az elsődleges feladatunk a gyermekünk. A gyermekünk szükségleteinek kielégítése, ami ugye tudjuk, nem csak fizikai szükségletek halmaza. Érzelmi biztonságot, a legerősebb kötődést kell megadnunk neki, mivel még sok szempontból védtelen, de az érzelmi töltet egyfajta védelemmel látja el, mely élete végéig ki fog hatni rá. És amikor eljön a megfelelő kor, önállóan, magától fog "leválni" (a szó átvitt és valós értelmében is). Ez az út, melyen végigkísérjük csemeténket, hosszú, de visszatekintve rövid, örömmel és sokszor lelkiismeret-furdalással, könnyekkel, fájdalmakkal teli. De épp ezek a dolgok lesznek azok, melyek erősítenek bennünket. Mindannyiunkat, mint családot. Mert a legfontosabb alapegység egy társadalomban a család. Család nélkül nem működhet hosszú ideig egy társadalmi szerkezet. A család elkorcsosulása visszafordíthatatlan problémákhoz vezet. És amikor a freeschooling mellett tettem le a voksom, akkor ez volt az, ami motivált. Mivel ha kiszakítják a gyermeket a szerető családból és egy olyan közegben helyezik el, ahol teljes mértékben képtelenség mindenkinek egyforma érzelmi töltetet adni, ahol minden szükségletét megfelelő módon kielégíteni (minthogy ezt a valóságban tapasztaltam is), akkor ott már sérül. És persze, fog sérülni még az a gyermek. Vekerdy tanár úr mondta, hogy az éhezésre se úgy készülök fel, hogy akkor előtte koplalok, hogy majd kibírjam. Mert abba beledöglök. Nem. Minden alapvető szükségletem legyen kielégítve, s amikor ez megvan, akkor önállóan, bátran és lelkesen, önbizalommal telve lépek ki a nagybetűs világba, amelyben már előtte is léteztem. 

"Minden emberi lény számára létszükséglet az önmagával való elégedettség."

(Alexander Sutherland Neill)

De ekkor már megszűnik a szimbiózis. És jöhetnek a kihívások, amelyek erősítik az embert. (Megjegyzem, hogy a nevelés, mely a családban kezdődik, az egyik legnagyobb kihívás szülő és gyermek szempontjából egyaránt. A szülő tanul, rengeteget tanul a gyermek által, megtanul empátiával fordulni a másik felé, megtanul változni, mert a gyerek akarva-akaratlanul kemény tükröt tár elénk és bizony a legtöbbször nem tetszik, amit mutat.

"a felnőtteknek nem kell állandóan azzal foglalkozniuk, hogy a gyerekeiket neveljék. Sokkal hatékonyabb - és kellemesebb -, ha a felnőttek csupán arra korlátozzák tevékenységüket, hogy jó példával járjanak elől, és saját viselkedésükkel olyan légkör megteremtéséhez járulnak hozzá, amelyben mindenki jól érzi magát. Ám ne feledjék, hogy az ilyen légkörnek is óhatatlanul velejárói az előrevivő konfliktusok!"

(Jesper Juul)

De hasonlóképp tanul a gyermek is. Eltanulja a társadalmi normákat, ahogy anyu, apu egymással beszél, ahogy viselkedik, ahogy a szomszéd néni, bácsi, a boltos, a postás, a barát és mindenki, akivel csak társadalmi érintkezésbe kerül, hogy viszonyul egymáshoz, hogy viselkedik. Mi ez, ha nem az egyik legfontosabb dolog, amelyet el kell, el kellene sajátítanunk?) 

A kiszolgáltatottság kérdéséről írtam előző posztban, itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy az unschooling, vagy freeschooling lehetőségére is megvannak a törvényi feltételek, minden csak utánajárás kérdése. 

Köszönöm, hogy most is Velem voltál! Hálás vagyok, ha olvasol és segíthetek! 

U.I.: ha kérdésed vagy észrevételed van, ne habozz! Írd meg, hátha az én tapasztalatom gazdagít Téged is!

Lenni vagy nem lenni...

Lenni vagy nem lenni...

E heti témám valójában a kiszolgáltatottságra való felhívás, annak a kiszolgáltatottságnak, amely úgy kezel minket, mint egy marionett bábut.

(kép: fotosearch.com)

Ahhoz ugyanis, hogy valóban szabadságban élhessünk egy olyan világban, amelyben a törvények többsége arra való, hogy az "átlag" vagy a "kis" embert elnyomja, muszáj tisztában lennünk a jogainkkal IS! Ugyanis a hivatalok, intézmények, központi szervek állandóan a kötelezettségeinket nyomják az orrunk alá, sokszor mélyen elhallgatva lehetőségeinket. Érthető. Erre épít a gazdaság, a társadalom, a világ. Mert ha nincsenek elnyomások, hogy is lehetne uralkodni? Ez is amolyan "oszd meg és uralkodj" elv alapján működik. Merthogy kettéválasztjuk a társadalmat. Vannak az emberek, akik látástól mikulásig dolgoznak, sokszor inkább güriznek, esélyt sem adva (látszólag azért mégis, mert a mai világban MINDEN a látszatról szól) arra, hogy valaha számukra elfogadhatóbb életet élhessenek. Egy olyan életet, mely során ők saját akaratukból és belső motivációjukból tudnak dönteni, hogy mit szeretnének csinálni és azt hogyan akarják megvalósítani (természetesen itt a másik ember tiszteletét figyelembe véve...). Ehhez képest nagyon-nagyon sokan élnek elnyomásban, látszólag felvilágosítva, azonban inkább elbutítva, merthogy nem adják meg a megfelelő tájékoztatást. Ez elszomorít. Elszomorít a dolog, hogy emberek tömegei szeretnének más életet élni, olyat, amit valóban ők alakítanak, amikben ők hozzák a szabályokat, a rendszert és amelyben nem kényszerként, hanem valódi felszabadult érzésekkel telve folyik az élet.

"Minden elnyomás kiváltója a félelem. Ha nem az általános félelem, akkor a zsarnoké, aki saját biztonságát félti."

(Isaac Asimov)

Mivel a blogom célja egyrészt öncélú, oly szempontból, hogy a bennem dúló vagy éppen felmerülő érzéseket felhozzam, amolyan, ha nem mondhatod el senkinek, mondd el mindenkinek elvszerűen. Jól esik kiírni. Amint kész van egy rész, máris agyalok a következőn. Ahol élek, még nincsenek sokan (ahogy nővérem fémjelzett engem) "felvilágosultak". De ugye a lassú víz partot mos és mindig örömmel tölt el, ha akár az ország másik végéből, de újabb család talál rá a számukra elképzelt szabadságra. Másrészt, és ez az érzés pedig egyre inkább erősödik bennem, tájékoztató, segítő, változtatásra serkentő. Úgy érzem, nem véletlenül kellett azt az utat bejárnom, amit a hátam mögött hagytam, eleinte keserű, mára pedig hálatelt érzésekkel.

No, visszakanyarodva a kiszolgáltatottsághoz. Miért? Miért kell vakon bárkiben, bármikor hinnünk? Igen, az ember egy társas lény, aki vágyik más, mások elfogadására, befogadására. Régebben amit az orvos, tanár, elnök, nagyobb tiszteletnek örvendő beosztásban dolgozó ember mondott, szentnek hitték. Itták minden szavát. Már hogy ne tették volna? Az információáradás rendkívül lassú volt, s általában kevés. Így hát nem maradt más, mint a hit. A hit a másik ember szavában, tudásában. Ma már más világot élünk. Ma is ugyanúgy, mint régen, van bűnözés, csak ma már a sajtó ezzel csöpög tele bennünket, mert ugye a népnek a kenyéren kívül cirkusz is kell... De azt nem szabadna elfelejtenünk, hogy adott esetben például a Google "jóbarátunk". Hála a jó Istennek megtalálható rajta bármely jogszabály, mert ugye az a társadalmi berendezkedés, amelyben élünk (adott esetben ország), szabályokkal, rendeletekkel teli. Így hát, amint az ajtón (ez esetben az országhatáron) belépsz, a részükről kialakított szabályok a mérvadók. (Bár ezt az egészet, ahogy van, meg lehetne vétózni, merthogy adott pár fejes odafent, akik a saját pecsenyéjük sütögetése érdekében számukra előnyös szabályozást hoznak, de hát még sajnos tart a birka-effektus, de bízom és hiszem, hogy nem sokáig).

"Mert a törvény haragot nemz: a hol pedig nincsen törvény, ott törvény ellen való cselekedet sincsen"

(Róm 4,15)

Szóval amint a Google-ba beírva megtaláltuk a jogtárat, az egész ország minden egyes területére (Alkotmány vagy alaptörvény, polgári jogi, köznevelési, szociális ellátás stb...) megtaláljuk a jogszabályokat. Ehhez azonban még szükséges egy kis értő olvasás. Nos, a korai erőltetett olvasás-tanítás éppen olyan problémákhoz vezet, ami ezt a képességet gátolja, de hát miért ne? A hülyéje nem tudja elolvasni, vagy ha igen, úgysem érti! DE! Sose féljünk segítséget kérni! A másik, amit nem szabadna elfelejtenünk, az pedig, hogy mindent fogadjunk szeretettel, de kétellyel egyaránt. Több híres személy is írt már erről és a Biblia is tartalmazza. Álljon itt egy példa:

"Mindig legyenek kételyeid. Ha abbahagyod a kételkedést, akkor az azt jelenti, hogy megálltál az utadon."

(Paulo Coelho)

Az emberek többsége ki nem állhatja a jogot. Jogosan. :) De ugyanakkor, ha nem akarod, hogy tök hülyének nézzenek akár egy hivatalban, s elküldhessenek arra vonatkozóan például, hogy az adott támogatás nem létezik (és ő ezzel tulajdonképpen nem is hazudott, csak az igazság másik felét hallgatta el, miszerint egy más formában azért mégis létezik), vagy amikor az újságban megjelenik, hogy 3 éves kortól óvodába kell járni (ez is csak részigazság - ki hallott már az 5 éves korig való felmentésről? - ugye, ugye...), de számtalan esetet lehetne itt felvázolni. Szeretnék egy személyes történetet is elmesélni. F volt csoporttársának kedves anyukájával beszélgettünk. Szó esett, hogy Zs, aki a 4. életévét töltötte be, hogy-hogy otthon maradhat? Hát nem kötelező az óvoda? Ekkor esett le a tantusz, hogy ami nekem egyértelmű, sokak lehet, nem is tudnak róla... És akkor elmeséltem neki, milyen lehetősége van arra vonatkozóan, hogy továbbra is a családban maradhasson a gyermek. Hogy az a kötelező nem is annyira kötelező. Mert ugye kivétel erősíti a szabályt és a törvény rendelkezik arról, hogy a jegyzőtől kérhető felmentés az óvodai nevelés alól.

"Bolondíthatsz néhány embert mindig, és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit."

(Abraham Lincoln)

Sokat cívódtam, hogy ebbe a témába egyáltalán belemenjek-e. De éreztem és érzem, hogy muszáj tenni annak érdekében, hogy az emberek szeme megnyíljon - átvitt értelemben. Kegyetlen világban élünk, és a kisistennek képzelt hivatalok emberei befolyásolásuk, képzelt hatalmuk megtartása érdekében sok mindenre képesek. De azokat a "kisisteneket", a legtöbbjét, mi, a nép választottuk oda. Ők azért vannak, hogy a mi érdekeinket nézzék (ezért volnának ott valójában). Sok mindenre, nagyon sok esetben bármire képesek. Vagy csak paranoiás vagyok? Vagy túl sok összefüggést láttam már akár az én, akár mások életében? A fenébe is a bal-agyfélteke-működés túltengésemmel! Azt mondják a szakemberek, hogy aki ennyire az összefüggésekre áll rá, annak a bal-agyféltekéjének a működése dominál. Mindegy. Ez nem is annyira számít. Ami igen, az az, hogy itt leszögezzem, nincsenek betegségeim, tüneteim, makk egészséges vagyok, nem akarok elköltözni, eltűnni, rejtélyes módon eltávozni sehova. Mégis kötelességemnek érzem, hogy segítsek az embereknek. Valójában nincs jogi, se ügyvédi végzettségem, soha nem is mondtam magamról, hogy az volnék, egyszerűen tudok értőn olvasni. Mert KIVÁLÓ tanárom volt! A mai napig hálás vagyok Marika néninek a munkájáért! :) Ő az a személy, aki méltón kiérdemli a PEDAGÓGUS státuszt, mivel ez a szó számomra egy kitüntetett fogalmat jelent. Nem tanár, ő pedagógus. Visszatérve tehát az embereket érintő szabályokra a net.jogtar.hu sok hasznos (sokszor kissé nehézkes vagy fárasztó) információt tartalmaz.

A következővel egy hét múlva jövök!

Addig is remek hosszú hétvégét!

Unschooling gyakorlat

Szervusztok! Örülök, hogy most is velem vagytok! 

A hétre egy kis gyakorlati megvalósítást hoztam Nektek! (Amihez hozzá kell tennem, hogy egy a sok közül, nem irányvonal, csupán egy példa. Itt is az ahány ház, annyi szokás elv érvényesül.)

A mindennapokban nem feltétlenül egy rendszert követünk. Vannak pörgősebb, eseményekkel telibb, máskor lazább, könnyebb, esetleg nehezebb, keményebb napjaink. Van, amikor a felállított rendszer működik, máskor épp nem, vagy azért, mert aktualitását vesztette a dolog, vagy egyéb esemény miatt, mint például utazás, program, vendégek, stb.  Röviden úgy jellemezhetném az unschooling-os létünket és ezzel egy párhuzamosan a bennem kialakult képet, mint egy sinus-görbét. Szó szerint. Én legalábbis sokszor vagyok így.

Az elején a kilengések nagyobbak voltak, s mindez bizonyára (mint utóbb az olvasmányaim során rádöbbentem) azért volt, mert nem voltam hozzászokva a szabadsághoz. Át kellett dolgokat magamban is programozzak, amik az előző évekhez képest bizony változtak. De a görbe vonulata a mai napig megmaradt, azonban sikerül már helyén kezelni az egyes nehezebb helyzeteket.

Mivel nincs két egyforma napunk (hogy is lehetne, mikor két egyforma ember sincs, s a nap járása sem egyforma két egymás utáni napon...??), így ízelítő cseppeket tudok juttatni az életünkből. Nem többet, de nem is kevesebbet. Mint már az előzőekben írtam, életünk egyenlőre főként a játékról szól, merthogy annak az életkornak, amelyben a gyerekeim vannak (6 év, 4 év és 21 hónap) még bizony ez a legfőbb tevékenysége. Igazából elég sokáig, de ebbe most nem szeretnék belemenni.

Nézzünk egy "átlagos" napot. Reggel a gyerekek maguktól kelnek. Attól függően, hogy melegedés/lehűlés, esetleg front-átvonulás van-e, vagy borús-e az idő, nos ez az ő alvókájukat is erősen befolyásolja. Nyáron már 6-7 körül fent vannak, de mostanában inkább a 7-8 órási felkelés a jellemző. Pedig este fél 9-9 órakor már alszanak. Felkelés után még egy kis összebújás. Majd reggelizünk. Van, hogy előre megtervezett menü, van, hogy ad-hoc jelleggel amit épp találunk a hűtőben c. fejezet működik. Utána gyors romeltakarítás. És innentől kezdődik a megállíthatatlan energia-bomba. Már, ami a gyerekeket illeti. Vagyis ha jobban belegondolok, lehet, inkább már ébredéskor. Sokszor elcsodálkozok, hogy még épp, hogy kinyílt a csipájuk, máris belevetik magukat a nagy tevékenységbe. Engem meg úgy kell összevakarni ébredés után. Ismerős?

Ami nekem sarkalatos pontom, az a levegőztetés. Vagyis számomra sokkal szebben hangzik a szabad levegőn eltöltött idő kifejezés. Az állami oviban hiányoltam is, mert bizony sokszor sumákolták el, ilyen-olyan ürüggyel nem vitték ki őket. Nagy szívfájdalmam volt és annó bizony a reggeli hidegekben való biciklizés beiktatása mellett döntve inkább késtünk az oviból, mintsem kimaradjon eme fontos dolog. Azóta, mióta itthon vagyunk, nos... azóta bizony ezek a dolgok keményen változtak. Olyan szinten, hogy be kell valljam, hogy a gyermekeim még sokszor zuhogó esőben is képesek kint lenni. Amikor pedig a mínusz fokok voltak, olyankor is kimentek, persze akkor hamar be is jöttek. De ezt naponta többször is ismételtük. Az udvaron rengeteg tevékenységet találnak maguknak. Van pár fa a kertben: a nagyobbak (s nem a csemeték) (és itt most a fák méretére gondolok), nos azok állandó kihívások a gyerekek számára megmászás céljából. Már a legkisebb is viszi oda a vödröt, hogy felmásszon. De még olyan apróka, hogy egy pár hónapot várnia kell, hogy magától fel tudjon mászni. Ha épp nem fára másznak, akkor szerep-játékoznak vagy építenek. A mai nap például éppen kivittek pár plüss kutyát, övből készítettek nekik pórázt, fogták a kutyakozmetikai felszerelésemet és rendbe szedték a grabancukat az állatoknak. Oly módon, hogy még meg is fürdették őket. Az alaposság kedvéért...

Volt már rá példa, hogy a kertből innen-onnan összeszedett cuccokból például hajót építettek:

Vagy havas télen hókakast és hótyúkot formáztak:

Benti programok száma is végtelen. Azt kell, hogy mondjam, legalább annyi játékunk van, mint egy óvodai csoportnak. A nagy család előnye... :) Köszönöm anyukámnak, testvéreimnek, unokahúgaimnak, hogy ránk gondoltak! Meg a barátok kinőtt cuccaiké. :) Hálás vagyok a jó barátoknak! Hogy ez jó-e vagy sem, mindenki döntse el maga. Rendrakás céljából katasztrófa, azonban a lehetőségek tárháza így is majdnem végtelen a köbön. 

Ami gyakori tevékenység az a rajzolás, festés, gyurmázás (bár most, hogy írom, rá kell jönnöm, hogy ez utóbbi nem is volt már vagy 1000 éve...), ragasztás és minden, ami kreatív. Ezzel kapcsolatban el kell meséljek egy történetet. Egy kedves barátunkhoz készülődtünk babalátogatóba (igaz, hogy a baba már a 4. hónapot is betöltötte, mire úgy volt, hogy meg tudjuk látogatni), de hála Istennek, eljutottunk! Szóval a jeles napra való tekintettel, merthogy az ember nem mehet üres kézzel, kitaláltam, hogy készítek pelenkatortát. Mert még annó idején találtam rá erre a dologra, mikor még a legnagyobbam is picike volt, s akkor mondtam is magamban, hogy de jó volna ilyet csinálni! De ugye az ember magának brahiból ritkán tesz ilyet. Azonban most itt volt az alkalom, megcsináltuk. A lányokkal. Lelkesen gumizták össze a pelenkákat, adogattak, pakoltak és figyeltek. Későbbi alkalommal a nagy karton újra bekerült a házba valami más okból kifolyólag. Ekkor kérte F, hogy vágjak ki neki egy kört, mint amit a pelenka tortához csináltam. Majd kért még egyet. Ennek kapcsán egy saját kreatív művet készített a karton, ragasztópisztoly és pár mütyűr segítségével önálló tevékenység gyanánt.

Zene. Az egyik mindenem. Apai ágon zenei családból származom, ahol az ének és/vagy a hangszer elengedhetetlen volt. Jómagam zenei általánosba jártam, furulyáztam, hegedültem. De a nagy álmom zongora volt. Egyszerű dalokat le tudok rajta játszani, de ennél nem több. Van egy mini szintetizátorunk, ezen szoktam néha játszani. A gyerekek is nagyon szeretik. Játszanak rajta, vagy furulyáznak a furulyámmal, esetleg xilofonoznak. Énekelni is nagyon szeretnek. Régebben jártunk is zenei foglalkozásokra, de aztán ezek abbamaradtak.
A főzést, sütést is legtöbbször velük végzem. Van, hogy maguktól nekiállnak saját ízlés szerinti levest főzni vagy sütit sütni. Nem mondom, hogy könnyű volt csendben figyelnem, de sikerült és bizony az elkészült ételek kóstolása után levontuk a következtetéseket. A kísérletezés szabadsága is megadatott. A leves finom lett, a sütemény ehető. Volt, hogy kevésbé.., De ugyanúgy szeretnek recept szerint is haladni. Azon kívül, hogy rengeteget tanulnak közben (a hozzávalók kimérése - matematika, számolás és mértékegység), egy stabil alapot kapnak a konyhai műveletekre vonatkozóan.
Olyan is van, hogy egész nap a feladataimmal foglalatoskodok, ha kell, rendelkezésre állok. Az esti fürdés, vacsi, fogmosás, meseolvasás azonban fix. Bár ha jön a nyár, akkor lehet, ez is borul.
Mesét vagy olvasunk vagy fejből, saját elképzelés alapján vagy a gyerekekkel rakunk össze egyet. Ilyenkor vagy az egyikük, vagy mindegyikük "írja" a történetet.

Hálás vagyok, hogy elolvastad! Madárcsicsergős további hetet kívánok!