Úgy éreztem, sokáig nem értenek, nem értettek, vagy nem akarnak megérteni engem. Amikor csendben voltam, "jó kislányként" viselkedtem, úgy, ahogyan elvárják, akkor a szemükben jó voltam. Legalábbis galibát nem okozó. Legalábbis ez volt az én gondolatom. Amint elkezdtem a saját érzéseim, gondolataim után cselekedni, máris átrangsoroltak a "rossz" kategóriába. Erősen vélemény-függő voltam, be kell látnom.
Az iskolában először csendes, a barátokkal cserfes kislány voltam. Legtöbbször "A JÓ" tanuló. Aztán az alsós kitűnőimet felsőbe már "csak" jó-ra, olykor-olykor "közepesre" cseréltem. Legalábbis ami az iskolai mércét jelenti. Az iskolai elvárásoknak teljesen alávetettem magam, az azonban nem tűnt fel senkinek, mégis mennyire vagyok kirekesztve. Legalábbis nem éreztem magam "elég jónak". Iskola után rendszerint egyből hazamentem, barátaim általában kevesek voltak (bár kétség kívül annál inkább megbízhatóak). Nem értettem, hogy a menők miért menők...
Volt egy tanárom. Földrajzot tanított. Elhunyt már, az Isten nyugosztalja. Valamiért nem szeretett. (Ma már tudom, hogy inkább önmaga egy részét nem szerette, de gyerekként ugye sok mindent teljesen másképp élünk át. Na aztán az önutálatát rendesen kivetette rám). Sokszor szúrt ki velem, pikkelt rám. Persze ezek az érzések ezek után kölcsönösek lettek. Nem is szerettem abban az időben a földrajzot. Pedig ma már az egyik szívügyem a természet. Szeretek utazni, kirándulni. Sőt mi több, gyermekeimmel közül többen is óriási érdeklődést mutatnak különböző földrajzi téma iránt. Már rengeteg dolgot együtt tanultunk meg (anya + gyerekek) , sokat már általános iskolában is "vettünk" annak idején, de a szimpátia hiánya, vagyis az ellenérzések okán a tanár nem tudta számomra sikeresen átadni.
Amint pörgetem visszafelé az eseményeket magamban, eszembejut a számomra kevésbé kedvelt tantárgy: a történelem. Szakközépben kaptunk egy, talán másik életfeladatot kívánó, kritikus énem megfogalmazása alapján a pályájára abszolút nem alkalmas tanárt. Csacsogó voltam, felállított. Valamit mondott, már pontosan nem emlékszem, mit. De arra igen, hogy az osztályban háromszor kiabálta, hogy "Neked mindent háromszor kell elmondani?" A mai gondolkodásommal sajnálom őt. Biztosan sok gondja volt. Nem biztos, hogy találta a helyét. Azonban abban az időben kellemetlen helyzetbe kerültem. Nem is esett jól.
Ennek a történetnek a hatására azonban a történelem sem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé.
Ma már azonban sok mindenben változott a meglátásom. Ilyen a történelem, mint tantárgy oktatása. Legalábbis oly módon, ahogy a legtöbb helyen történik.
Egy olyan tantárgyról beszélünk, amelyet tulajdonképpen az aktuális politikai nézeteknek megfelelően adják le, és a szerint tanuld meg. Hol van itt a kritikai gondolkodás? Hol van itt a saját nézőpontom beleillesztése? Hol van itt a vélemény-ellenvélemény ütköztetése? Úgy vélem, a diplomáciai beszélgetés alapjainak letetételére ez a tantárgy kiváló lehet.
Ha én tanítanék történelmet, hogyan is tenném? Azt hiszem, sokféle irodalmat, filmet mutatnék a jövő generációjának. Kikérném a véleményüket, gondolatokat cserélnénk, miközben megfigyelném azokat az értékeket, melyeket fontosnak tartanak. Megpróbálnám belehelyezni magam az ő nézőpontjukba. Megérteni, miért gondolják ezt vagy azt. Ezzel egy rendkívül széles spektrumú gondolkodási séma alakulhatna ki, erősítené a közösséget, egymás tiszteletére tanítana (márcsak a meghallgatás miatt is). Azt hiszem, ez az a tantárgy, amelyben a leginkább lehet a gyermekhez kapcsolódni, a leginkább megérteni a gondolkodását, életről alkotott elképzeléseit. A kapcsolódások óriási falakat képesek ledönteni. De csak abban az esetben, ha partnerként kezelik egymást a beszélgető felek. Azt hiszem, én erre törekednék. Itthoni tanulásunk során legalábbis erre törekszem.
A történelmet sem osztálynám. Miért kellene a különböző gondolati sémákat másképpen osztályoznom? A maga szemszögéből mindegyik kiváló.
A ti iskolátokban hogy működik, hogy működött a tudás átadása? Mi az a dolog, amelyet kívánnál a mai oktatásba is? És mit vennél el belőle? Miért? Megköszönöm, hogyha megosztod.

Gondolataim egy poszt kapcsán

Ez a bejegyzés a születésnapomon került feljegyzésre. Megleptem magam egy agyagozással, így épp utazóban vagyok Budapestre. Most nem autóval, mert ott nem tudnék sem írni, sem kapcsolódni másokhoz. Na jó, ez így nem igaz, a gyönyörű, csodálatos 7 hónapos gyermekemhez mégis. Konkrétan a társadalom többi tagjához nem. Az utóbbi időben rendkívül élvezem az embertársaimmal való kommunikációt, így ha lehet, ezeket a lehetőségeket megragadom.

Meg aztán az autóban nincs klíma, ami nélkül egy esetleges dugóban kegyetlenül lehet szenvedni. Legalábbis én szoktam. Plusz ha P-nek ölelésre, kapcsolódásra van szüksége, az utam így folytatódik, egy félreállással nem kell megszakítanom, se stresszelnem azon, hogy vajon hol fogok tudni megállni?

Na de hogy mi inspirálta ezt a bejegyzést? FB-on egy kedves barátom bejegyzését olvastam. Csodálatos családja van, csodálatos gyermekei, nagyszerű életük. Az állami bedarálós-büntetős „szolgáltatás” viszont őket is betalálta. (Értsd: gyermekvédelem és társai). Tudniillik a fejekben sokszor okoz gondot, hogyha valami nem olyan, hogyha valami más, mint a megszokott, akkor az már nagyon sok esetben „problémás”. A szokások rabjai vagyunk. Azonban úgy vélem, a kérdés mindig az, hogy érdemes-e egy szokáshoz ragaszkodni akkor is, amikor annál már építőbbet, „előrevivőbbet” is találunk? Azok, akik tovább vitték a társadalmat, azok a fejlődést adták az emberiségnek, előrelépést hoztak, új elképzeléseket vittek az életbe. Lássuk például a repülőgép esetét. Amikor a Wright fivérek elmondták elképzelésüket, akkor az emberek kinevették őket, mondván, egy vas test ugyan hogy fog tudni a levegőbe emelkedni? Lehetetlen. Mondták. És ma már rendkívül hálásak lehetünk nekik, mennyi csodálatos helyre jutunk el nagyon rövid idő alatt.

Úgy gondolom, az életben egy dolog az állandó. Ez pedig A VÁLTOZÁS. Darwin is megfigyelte, hogy az a legéletképesebb faj, amelyik a leginkább fogékony a változásra (nem a legügyesebb, nem a legerősebb, de még csak nem is a legokosabb). Miért is ne hallgatnánk Darwinra?

Visszatérve a fő témámra: Mivel más módon közelítettek a gyermekneveléshez, anno idején kikezdték őket. Azóta már „szent a béke”, ha lehet így fogalmazni. Vagyis annyira nem, mert a lelki terhei még nyomokban a családban maradt. Az otthontanulás módszereit, amit ő használ, ugyanúgy közzéteszi, mint ahogy különböző kutatásokat is. Ugyanis „szabadidejében” (már amennyi három gyermek mellett van…) komoly kutatásokat végez, tanulmányoz. Az általa írt bejegyzés összehasonlította azt, hogy mi történik, ha egy családnál bizonyos körülményeket nem találnak rendben, ill. amennyiben a gyermek állami intézményben élnek, ott ugyanezen körülmények ellen már az állami gyermekvédelem nem lép fel. A kommentek épp úgy megérintettek, mint maga a bejegyzés. Van olyan kedves barátom, aki állami gondozott volt. A mai napig viszi ennek terheit. Hiányzik a kapcsolódási képessége, az az együttérzés, amely általában megvan az emberekben. Vagy ha nem is hiányzik, hát jó mélyre le lett tolva, melyet bizony sok önmunkával tudna előhívni. Azonban nem érzi ennek szükségességét, mivel már régen elfelejtette. Valamikor pici korában. Rendkívüli ember, de szenved. Mert valamikor valahogyan bekerült egy helyre, ahol az együttérzés csíráját sem érzékelte, ahol sok esetben kifejezetten tiltják a gyermekekhez való kötődést, pedig ti. a gyermekeknek fejlődéséhez elengedhetetlen a kötődés, az együttérzés. Tehát az egyik legfontosabb, ha nem a legalapvetőbb dolog a kötődés megléte. Számtalan szakirodalom, számtalan orvos beszélt és beszél ennek jelentőségéről.

Ha ma lennék kisgyerek, valószínűleg az az élet, amit gyermekként éltem (legalábbis egy része) nem mindenkinek lett volna éppen tetsző, s jóllehet, a testvérem és én is állami gondozásba kerülünk. Mert egy túlbuzgó, a következményeit a cselekedeteinek nem átgondoló, talán mondhatjuk azt, hogy „ő csak a legjobbat akarja” habitusú állami szervnek az alkalmazottja „segíteni” akar.

Nektek vajon mi a segítés, segítség? Elmesélem, én mit értek ez alatt. Azt, hogy legelőször is békén hagyom a másikat. Másodsorban, ha valóban segíteni szeretnék rajta, akkor létrehozok, kialakítok egy valóban őszinte, bensőséges viszonyt az  illetővel. Amihez valóban energia, valóban hátsó szándék nélküli kíváncsiság, nyitottság, odafigyelés kell. Nekem is volt részem már felnőttként, családanyaként olyan kapcsolódásban, amelyben a másik fél állítása szerint segítő szándék állt a háttérben. Barátok állítása szerint pedig csak a saját akaratát akarta rám erőltetni. Az ilyen kapcsolat nem segítő. Ez irányító kapcsolat. Nekem ez a történet akkor nagy tanulság volt, hogy hol húzzam meg a határaimat.

Visszatérve az eredeti gondolatmenethez: mi lenne, ha megtanulnánk a másik igényeire figyelni? Mi lenne, ha a segítés nem a szülőktől való elszakításról szólna, hanem a szeretettel teli odafigyelésről, odafordulásról? Mi lenne, ha beleképzelnénk magunkat annak a személynek a helyzetébe, akit éppen fenyegetnek (mert a következményekkel való dobálózás akárhogy is, de a fenyegetés egy része)? Attól a bizalom valóban megjön? Az a szülő, aki elveszti a gyermekét, vajon mit élhet át? Valóban ott kell benne élnie azoknak a szavaknak, hogy a Te hibád? Változz meg! Az ítélettől nem fog tudni megváltozni. Eszközöket kell adnunk neki, de azt is úgy, hogy ne legyen tolakodó, ne legyen emberi méltóságában sértő.

Most is, mint eddig is, szeretettel veszem a gondolataidat, érzéseidet, meglátásaidat.

Az otthonszülésem története

Az otthonszülésem története

Még jóval várandósság előtt sokat olvastam a szülés természetes folyamatáról, arról, hogy a nők miként tudják megszülni gyermeküket önállóan, intézményen kívül is. Amikor olvastam a témában, zsigereimben éreztem, hogy a leírt dolgok úgy igazak, úgy valósak, ahogy vannak. Felismertem az előző szülések által történt traumatizáló hatásokat, amelyeket akkor, abban a pillanatban, életem azon szakaszában nem annak éltem meg, mert nem rendelkeztem kellő információval, s mert az utóbbi évtizedekben az lett az „általánosan elfogadott”, ha az ember fia, illetve ez esetben lánya az orvos szavára hallgat, mert az Ő szavuk szent (és sérthetetlen). Na jó, nem. De ugye emlékeztek arra a korra, amikor a falvakban a tanár és az orvos volt csak a mindentudó. Akkor még nem volt ekkora információ-áramlás, sokkal kevesebb tapasztalatot cserélhettek egymással az emberek, s abban az időben többnyire valóban az orvos volt az ember egészségének „mindentudója”. Ma már e téren azért jóval modernebb felfogások ütik fel a fejüket, ti. az ember ismeri legjobban önmagát.

Az információk áramlottak, kerestem, kutattam, s az újabb és újabb tapasztalatokat elraktároztam a szürkeállományba. Mind több nőt, mind több szülést ismertem meg, bizonyos mondatok, bizonyos szituációk újra és újra ismétlődtek – helytől, orvostól függetlenül. Ezek, s az előző szülések történései összeillesztették „odabent” a puzzle-t, így rengeteg feldolgozandó keletkezett, már tudati szinten.

Mindig is azt mondtam, hogyha újra várandós lennék, szeretnék otthon szülni. A várandósságom meglehetősen későn, a 19. hétben lett publikus. Nagyon vágytam arra, hogy háborítatlan körülmények között, itthon születhessen meg a babám. A várandósságom előrehaladásával együtt a háborítatlanság fogalma egyre inkább tágult számomra. Háborítatlan, mert felesleges kanyart nem akartam az orvosnál tenni (abszolút panaszmentes várandósságom volt), mint ahogy háborítatlan amiatt is, mert a lelki békém, s a személyem tisztelete a szülést támogató, kísérő szakember számára evidencia volt. Akkor döbbentem rá, mennyire „hagytam” magam sokszor kiszolgáltatottnak lenni, amikor az utolsó trimeszterben elmentem a szülést támogató szakemberhez (ismertebb nevén a bábához – félve használom ezt a csodálatos szót, mert az utóbbi időben már-már szitokszóvá vált…).  Ő (is) volt az, aki, annak érdekében, hogy a magyarországi törvényeknek megfelelően otthon születhessen szaksegítség támogatása mellett a baba, megállapította, hogy a baba fejvégű. Továbbá más szakmai okból, ti. a köldökzsinór előreesésének kizárása nyomán (ami veszélyt jelenthet) vizsgálatot végzett. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, azt a megdöbbenést, amit akkor és ott tapasztaltam. Nem „nekem esett”, nem „rutinszerűen feküdjön fel-t mormolt a „bajsza” alatt, majd matatott”, hanem megkért, hogy szóljak, hogy mikor állok készen a vizsgálatra, s még közben arra is felhívta a figyelmemet, hogy ha „neadjisten” fájna, szóljak. Azt már mondanom sem kell, hogy „hab volt a tortán”, hogy vizsgálat közben elmondta, hogy épp mit érzékel, s mi hogy áll odabent, elmagyarázta mi-micsoda. Óriásit fordult velem a világ(nézetem) – ismét.

A várandósságom nyomán férjjel megállapodtunk, hogy nem az otthonunkban lesz a szülés, hanem egy fővárosi lakásban. Legalábbis ez volt a terv. Legalábbis egyszer úgy értettem, megszületett ez a megállapodás, máskor pedig épp az ellenkezőjét: egyáltalán nem támogatja ezen ötletet. Persze a hónapok során többször előjött a szülés témája, amiben nem feltétlen értettünk egyet. Már-már mindent elengedtem a dologgal kapcsolatban, ugyanakkor telis-tele éreztem magam dühvel, mondván, mit nem mondok jól, hogy megértse, NEM AKAROK KÓRHÁZBAN SZÜLNI? Hétvége volt, a határidő a szülés előtti papírozásra vészesen közelgett, vagyis hétfőn kellett (volna) megküldeni a papírokat az illetékeseknek. Két opció volt számomra, legalábbis akkor úgy éreztem. Mivel nem értünk egyet, én már nem is akarom, hogy ott legyen velem. Így lesz mindnyájunknak a legjobb. De ez amolyan durcás dolog volt, így a másik dolog felé húztam. Vagyis fejben elkezdtem tervezni, hogy kiutazok egy jóbarátomhoz, s időközben lesz, ami lesz, átadjuk magunkat a dolognak. Külföldön amúgy is többnyire sokkal lojálisabbak, megértőbbek és elfogadóbbak az otthon szüléssel kapcsolatban.

Átadtam magam a gondviselésnek, s teljes bizonyossággal, hogy minden a nekem lehető legjobban fog történni, igyekeztem nem rágódni a dolgon.

Hétvége mindkét napján, szombaton és vasárnap hajnali 2-kor is fájásokra ébredtem – de mivel nem történt semmi, így láttam, jósló fájások. Nem nagyon tulajdonítottam a dolognak nagy jelentőséget, minek utána az előző terhességnél már ismert jelenség, a jóslófájás hetekig is húzódhat – s tulajdonképpen nekem több, mint 3 hetem van még a „kiírt” időpontig. Aztán hétfő hajnalban, fél háromkor ugyanúgy fájások. Picit erősebbnek éreztem, mint előző napokban, s mivel kíváncsi voltam, beültem egy kád meleg vízbe. Ti. a jóslófájásokat a meleg víz csillapítja vagy teljesen elmulasztja, míg a „buli-van” fájások tovább erősödnek. A fájások nem múltak, azonban nem is rendszereződtek, így már biztos voltam benne, hogy ebből valamikor szülés lesz – de mint úgy a szülések általában, ugye nem kiszámíthatóak a hosszuk, nem kapkodtam, s nem is riasztottam senkit. Az előző szülés tapasztalata alapján: akkor majd’ egész nap jöttek a fájások, igaz, ott a finis felé már szépen rendeződtek is, csökkenő tendenciát mutatva a két fájás között eltelt időt figyelembe véve – nem úgy a fájásokét, ugye… Szóval feküdtem, ültem, fájtam. Aztán éreztem, hogy már baromi erős. Hoppá, a bébi hamarosan érkezik… De már időt sem hagyva bármilyen akcióra, ő csak jött, előtte a tolófájásokkal együtt. Két tolófájás között kiáltottam férjnek, aki épp hajnali álmát folytatva semmit sem hallott a dologból. Illetve aztán mégis, aggódva, rémülten sietett be a fürdőbe. Bennem a várakozás, ugyanakkor a találkozás izgalma, a kívánság megvalósulásának eufóriája, s minél nagyobb erő vett körbe. Ámde meg kell hagynom, hogy éppen ezzel egy időben, pont ugyanakkor óriási mértékű aggódás és halálfélelem vett hatalmába. Utólag, ha egy szóval kellene jellemezni a dolgot, akkor eufórikusnak mondanám. De ez az egy szó nem tudja kifejezni azt az érzést, azt az erőt, azt a megerősítést, hogy IGEN, megcsináltuk, MI NŐK, TÖKÉLETES TUDÁSSAL ÉRKEZTÜNK. A testünk tudja, hogyan kell. Egyfajta biztonságot kaptam azáltal, hogy megtapasztaltam annak képességét, hogy itt most nem irányít senki és semmi. Itt most a folyamat az ÚR (vagy épp ÚRNŐ). S ezt a folyamatot nem szabad és nem is kell megzavarni, beleavatkozni. Amint megfogtam a kisbabám, vele együtt egy rendkívüli erőt kaptam. Erőt és tudást arra vonatkozóan, hogy mindenre, bármire képesek vagyunk, mi emberek. A válasz, a megoldás mindig megérkezik. Nagy részben ez az esemény adott egy akkora erőt, amely segít abban, hogy merjünk bízni, merjek bízni önmagamban, a folyamatban. A babám csodálatos mázas teste, az örömmel teli szoptatás pillanata, a köldökzsinór nem azonnali elvágása… Mind-mind szívembe vésődött csodaként hordozom.

A mai napig csodálatos élménynek éltem meg. A későbbiekben szeretnék kitérni a várandósság-gondozás mikéntjére, arra, hogy a hivatali szervek hogy magyarázzák félre, mert ők sincsenek vele tisztában, mi az a várandós-gondozás, s mikor gondozatlan a várandósság, ill. szeretnék kitérni arra is, hogy a kórház intézménye hogyan fogadja az intézményen kívül szülő nőket. (Elég gyalázatosan, ha röviden kell megfogalmazzam).

Akkor még nem tudtam, hogy nem kötelező kör az intézményen kívüli, szaksegítség nélkül történt szülés esetén a kórház, ezért férj kihívta a mentőket. Innen már minden más irányba kezdett átváltani, elég kalandosra sikeredett a bent töltött időszak (volt benne „szülészeti” erőszak, saját felelősségre történő vizsgálat és pihenés kihagyása, baba magára nem hagyása, ill. éjszaka max. 2 óra alvás, de erről majd legközelebb). 

Milyennek élted meg a szülésed? Hol és hogyan született a gyermeked? Mit gondolsz az otthonszülésről? 

AMI AZÓTA TÖRTÉNT VELÜNK

SOK SZERETETTEL KÖSZÖNTELEK 

Több, mint másfél éve tettem fel bejegyzést. Azóta sok minden történt velünk. Tagja lettem a Demokratikus Nevelés Egyesületnek, befejeztem a budapesti munkába járást, férj munkahelyen dolgozik, fél évig egy, a közelünkben lévő tanulócsoportban voltam angol óraadó (ahová a gyermekeim is jártak, ill. szeretném megjegyezni, hogy ahol a magántanuló gyermekek a vizsgákon kitűnőre végeztek) megszületett P, aki otthonában látta meg a napvilágot (a törvény szerint intézeten kívül), két nemzetközi otthonoktatós fesztiválon jártunk (valójában egy és ugyanaz volt, csak két, egymást követő évben), felkértek osztálytanítónak, állandó pedagógusnak egy tanulócsoportba és a sort még napestig lehetne folytatni. Emellett folyamatosan fejlesztem magam, fizikailag-szellemileg egyaránt. A Jelenben maradást, a kapcsolódások hogyanját gyakorlom ÉS élem. Jógázom, bár a rendszeresség még elég erős jelző rá, de szépen sorban építem be az életembe. Továbbra is olvasok; pedagógiai, önfejlesztő és üzleti könyveket elsősorban, amikor ihletettségem és időm engedi, akkor pedig cikket írok egy családi oldalnak.

A gyermekeim „előrehaladásáról”. A fejlődés szót én abban az értelemben szeretem, ha előrelépésnek, tovább lépésnek definiáljuk. Amikor nem a versenyeztetés, valamint nem az a téves elképzelés áll a szó mögött, hogy valaki nem elég jó.  F szeptemberben tölti a 10-et. Nagyon sokat nőtt, egyre határozottabban kiáll magáért. Még mindig szabadtanuló. Kedvenc időtöltése a könyvolvasás és a telefonos elfoglaltság. Meg persze még sok-sok mást is nagyon szeret: fotózni, énekelni, kirándulni, úszni vagy „csak” egyszerűen vízbe ugrálni, biciklizni. Nemrég jártunk ismét agyagozni, na azt ő nemigen. Vagyis az agyagozást szereti, a hölgy, aki tartja, őt nem kedveli. Zs 7 éves múlt. Ő is szabadtanuló, de pár hónappal ezelőtt kérte, hagy próbálja ki a községünkben működő iskolát. Úgyhogy készülünk, mert szeptembertől megy. Tevékenységeket tekintve ő is széles skálán szeret mozogni, akárcsak F, azzal a különbséggel, hogy ő túltette magát az agyagos hölgy modorán, így annak ellenére, hogy többször láttam, hogy erősen megbántotta, mégis megy.  Zs-nek nagy az igazság-érzete, de nem csak az érzete, hanem az adok-kapok elv is erősen működik nála. B 5 éves lett júliusban. Egy napot sem töltött még intézményben szülő nélkül. Az akarata nagy. Mint az enyém. Nála nagyon jól tudom gyakorolni, fejleszteni a tudatosságom, ill. a jelen-lét fontosságát. P fél éves múlt. Anyai nagymamám születésnapján született. Villámgyorsan. Erről majd később írok. Vagyis a nagy részét már megírtam, de még szeretnék rajta finomítani a közzététel előtt. Nagyon türelmes baba, a hangja és az akarata mostanában kezd nyílni. Fél év alatt rengeteg helyen voltunk már együtt. A két kezem kevés hozzá, hogy összeszámoljam. Eddig mindig mindenkinél jól érezte magát, nem sírt, hogy visszajöjjön rögtön hozzám. Sokat tanít. Ő is. Akárcsak a többiek.

A nevelésről néhány szót. Nagyon szeretem azt a meghatározást, mely szerint nevelés nincs, csak együttélés van (Vekerdy Tamás után szabadon), ill. azt, amely boncolja, hogy a nevelés tulajdonképpen a növelés szóból származik. Amikor is egy gyermek érkezésével megkezdődik a növelés, növekedés. A szülő és a gyermek növekedése. A szülő szellemileg, vagy ha úgy tetszik, spirituálisan, ill. sok esetben lexikálisan is J J, a gyermek pedig a fizikai síkon, testileg. Mi is folyamatosan növekedünk. A szabadtanulás során nemcsak gyermek, hanem a szülő is folyamatosan fejlődik, nem (csak) lexikálisan. Az én tapasztalatom az, hogy egyre nagyobb önismeretre teszek szert, egyre több félelmem jön elő, melyek átölelését és átlépését gyakorlom, ezáltal a félelmem meg is szűnik. Hiszen ha egyre többször csinálunk valamit, egyre csökken a félelem, s egyre inkább nő az önbizalom.  

Veled mi újság? Merre jártál a nyáron? Milyen tapasztalatokat szereztél a gyermekeid által? Köszönöm szépen, ha megosztod.