Unschooling, avagy szabadon tanulás

Unschooling, avagy szabadon tanulás
(a jó pap holtig tanul...)

Megkésve bár, de törve nem.... és persze sok-sok szeretettel adom az e heti olvasgatni való adagot is!

S hogy miként élünk?

Szabadon.  Tavaly év elején waldorfiába jártunk. Májustól egyáltalán nem. A május, hasonlóan az előző évekhez, nekünk már "nyári szünetnek" számított. De mindeközben kutakodtam. Hogy mit és miért, nem tudom. De éreztem, hogy keresnem kell. Amolyan belső intuíció volt. Kerestem. Ekkor akadtam rá az otthontanulás lehetőségére. Ami a dolgok tényállását illeti, valójában nem először. Évekkel korábban már találkoztam vele, olvasgattam róla, hírleveleket is kértem, de sokszor inkább spam-szemétként végződött, mert saját megvalósításként "luxusnak" éreztem. De a vágy hajtott. Hogy ez így, ahogy van, nem jó. Az ország, az oktatás, a tanárok... Szóval élt bennem a lázadás. Éreztem, hogy a helyzettel valamit kezdeni kell. Hogy ne meghunyászkodni kelljen. Hogy olyan életet élhessünk, amire mindannyian vágyunk. Régebben olvastam Sárosdi Virágékról. A nagy család, ahol anyuka intézi a hétköznapi és a gyerekekkel kapcsolatos teendőket (bár hozzáteszem, a családokban, amelyeket ismerek, az esetek 99%-ában is anyukára hárul ez a feladat, nem kell ahhoz ismertebb családnak lenni). Akkor még elérhetetlennek tűnt számomra (tudod: luxus). Egyébként Virág a Gyereketető oldal és a hasonló néven futó Facebook csoport üzemeltetője, tulajdonosa, adminisztrátora. Végtelenül hálás vagyok neki, annak ellenére, hogy személyesen nem is, de hálózaton keresztül ismerhetem. Azért, mert betekintést enged a hétköznapjaiba, az ötleteit megosztja másokkal. Szóval más kontextusból is találkoztam az otthonoktatással, vagy másnéven homeschooling-gal.

"Minden gyermeknek lehetősége lenne hasonlóan élni. Ami ehhez szükséges, az nem egy speciálisan előkészített környezet, hanem a lelkesedés, szabadság, bizalom, tisztelet és az idő. Semmi több, de kevesebb sem. Mind megengedhető dolgok, amelyek a kevésbé tehetős szülőknek, vagy az úgynevezett hátrányos helyzetűeknek is rendelkezésükre állnak. A többit a gyermek teszi hozzá. És mindez a család egészének gazdagodását jelenti."

(André Stern)

Itt vagyok, majd' 30 éves fejjel és sok mindenen gondolkodok. Általánosban nagyon jó tanuló voltam, a középiskolában már csak középosztálybeli. A középsuli 4. osztályát már el-ellógtam. Egész tanévben szinte kivétel nélkül ismételtünk. Az elmúlt évek tananyagait. Akkor minek jártam addig iskolába? (gondoltam én). Untam. Ahelyett dolgozni mentem. Több helyre is, merthogy fontosabbnak tartottam  új dolgok kipróbálását. Na meg imádtam és a mai napig is rendkívül szeretem a gyerekeket. Így családoknál vigyáztam rájuk. Majdhogynem én éreztem magam rosszul, amikor a gyerekek utáni játszás és gondoskodás miatt pénzt kaptam. De szerettem csinálni. Azután pedig leérettségiztem, mindenféle évismétlés vagy bukás nélkül. Nem lett annyira hú, de jó, közepes. Ez van, de soha senki nem is kérdezi, hogy na, hányasra sikerült? Ennek ellenére két felsőfokú (egy OKJ-s gazdasági és egy diplomás egyetemi) végzettségem is van. Nem akarom ledegradálni a felsőfokú képesítéseket (sem), félreértés ne essék! Rengeteget köszönhetek mindkettőnek, nem tartanék ott, ahol vagyok. Ez tény. Meg aztán minden út egyedi, minden tapasztalat az ember javát szolgálja. Így ez az enyémet is. Csupán csak annyit, hogy nem tartom megfelelőnek, hogy mindenkitől ugyanazt és ugyanúgy várják el, merthogy minden egyén egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Mindenki másban jó. Csupán a társadalmi, hierarchikus rendszer, elsősorban az oktatás, na meg a sokszor felesleges papírozgatás eltéríti az embert. Nem tud saját érdeklődésének megfelelő pályát választani. Vagy tud, de csak hosszú kerülővel. Addig mennyi rengeteg elfecsérelt idő telik el. Hány olyan emberről tudjuk, akár csak a saját környezetünkben, aki végül nem azt a pályát tölti be, amit iskolai tanulással megszerzett? Ugye? És ez csak a saját ismeretségünk.

"Az igazi tanulás - a képességeket érlelő, az egész életre szóló tanulás - alapja mindig is az önálló tevékenykedés és az elmélyült figyelem. És erre kell a környezetnek lehetőséget teremtenie."

(Vekerdy Tamás)

A kitérő után kanyarodjunk vissza az eredeti vonalhoz. Belemerültem a témába. Nyakig. Olvastam, minél több információt akartam tudni és a magamévá tenni. Éjjeleket szántam rá. Ez idő tájt találtam rá az unschooling-ra, vagyis a szabad tanulásra. Merthogy ilyen is van. De mit is jelent? A lényeg a gyermekbe vetett bizalom és a külső szemlélődőnek való megmaradás, plusz a hatalmas felelősség átvállalása az állami szervekről (na nem, mintha iskolába járás esetén ne a szülőn múlna, de akkor ugye ott lehet hibáztatni mást...), hogy a világot minél nyitottabban, mélyebben és széleskörűbben megmutatni, megismertetni képes legyek, képes legyen a szülő, de legalább a lehetőségét biztosítsa. 

"A jelenleg sokak számára furcsának tűnő iskola nélküli élet lehetőségének megismerése elősegítheti, hogy minden egyes egyéni utat fontosnak és értékesnek tekintsünk, még akkor is, ha az a társadalmilag szokványos kereteken kívül nyílt meg."

(André Stern)

A csecsemőnek alapvetően nem tanítjuk, hogy emelje a fejét, vagy forduljon, vagy üljön. Nem, ő ezt utánzással elsajátítja. Én, mint Szülő, mint Anya felelős vagyok azért, hogy figyelemmel kísérjem ezeket a mérföldköveket, hogy minden a legnagyobb rendben lehessen. Hogyha valami késik, időben kapcsoljak, szükség esetén segítő kezet nyújtsak (vagy kérjek). Mérföldköveket állítottunk a csecsemőknek, OK. Az idegrendszeri fejlődés elengedhetetlen, ma már a tudomány ott áll, hogy ezt tudják a szakemberek és ha szükséges, időközben tudják segíteni a fejlődés akadálymentesítését. Mérföldköveket állítunk 1., 2,. 3., ... 11., 12. osztályban. A kérdésem, miért is? Miért csak az értelmi, a lexikális tudás kerül mérésre? Ennél sokkal-sokkal fontosabb intelligencia is van. Vagy talán csak nem érdek az, hogy manapság az emberek tolerálják egymást, megértően, segítően éljenek egymás mellett, egymással?

Úgy vélem, hogy aki valamit MEG AKAR TANULNI, meg is fogja. Mert keresni fogja a lehetőségét, hogyan tehetné meg. Mert szenvedéllyel lesz dolgok iránt és nem a "szükséges rosszként" lesz "bezsúfolva" a fejébe.

"Tudnunk kell, ugyanúgy, mint a házimunkában vagy akármi másban - például a járás, a beszéd megtanulásában - a sok sikertelen próbálkozás az, ami egyszer csak sikerre vezet. Amikor a két-három éves gyerek segíteni akar, meg kell engedni neki, bár még nagyon is ügyetlen. De ha megengedjük, hogy segítsen, ha akár össze is törhet egy-két tányért vagy cserepet, hamarosan, napok vagy hetek alatt beletanul. Méghozzá úgy, ha egyszerűen hagyjuk, engedjük, hogy minket utánozzon."

(Vekerdy Tamás)

A gyerekeim és az ő tanulásuk. A legnagyobbam most fejezte be az óvodai nagycsoportot, mintegy olyan lehetőséggel élve, miszerint itthoni nevelésben részesülhet. Igen, ilyen is van, lehetséges. Erről még később részletesebben írok, most inkább csak nagyobb vonalakban. Idén szeptembertől pedig kezdi ugyanilyen módon az első osztályt. Látom a fejlődést, látom, ahogy megnyílik előtte a világ. Sokat játszik, rengeteget. Merthogy ez most az ő dolga. És hogy mi a játék? Általában véve, amit kitalál. 

"a kis elsősöknek még nagyon sok szabad mozgásra volna szükségük a szabad levegőn, nagyon sok játékra és nagyon sok - mindennapos - mesére."

(Vekerdy Tamás)

Nincs egyedül. Itt vannak a testvérei. Meg a barátok. A régiek közül, akik velünk maradtak és az újak. És a még újabbak. És itt van a támogató közeg. Meg a kíváncsi. Hogy mi fog ebből kisülni. Én meg hiszem, hogy csakis jó. És ott van az a sok felfedezésre váró lehetőség, mellyel a hétköznapokat színesítjük meg. Melyekből gondolatcseppecskéket szeretnék csurgatni, hogy a bizonytalanok is biztosak lehessenek magukban.    

"Felső vagy középső társadalmi rétegekből származó, teljesítményekre orientált szülők nyomására egyre több óvoda kezd egyre korábban tanítani. Ráadásul: a tanulást, mint tisztán kognitív és emlékezeti teljesítményt fogják fel, míg a spontán, elsősorban még a mozgásos, utánzásos játékban realizálódó, érzéki, érzelmi, kreatív, szociális és gyakorlati tanulást - melyre a hagyományos óvoda, ha sokszor csak ösztönösen is, de lehetőséget adott - elhanyagolják."  

(Vekerdy Tamás)

Hálásan köszönöm, hogy elolvastad! A jövő héten hozom a következőt!



Jó hétvégét!

Tükör

Először is szeretném megköszönni az érdeklődést! 

Csúcs szuperek vagytok!!! 24 órán belül már 100 felett volt az olvasottság. Szívből örülök Nektek!!

 Annyi minden van, amit szeretnék megosztani veletek, annyi minden forog a fejemben, zakatol a gépezet, közben persze harcolok a hétköznapok feladataival. Általánosságokat és konkrét eseményeket is szeretnék megosztani. Tapasztalatokat, melyeken átmentem, hogy ki-ki le tudja vonni a maga tanulságait. Szeretném hálám, köszönetem is kifejezni. Szóval végtelen hosszú a sor. Megtölthetnék vele egy egész oldalt, így hát inkább nem is szaporítom tovább a szót. Itt van az újabb olvasnivaló. Sok szeretettel!

Amikor az ember lánya vagy fia elkezdi önmagát vizsgálni, építeni, kegyetlen tükörrel fog szembenézni. Olyan dolgokat vesz észre magán, amiről nem is gondolná, hogy vannak. Nekem például rá kellett döbbennem, hogy sokszor, amit másokban vélek találni negatívumot, valójában bennem van, magamban hiányolom, azonban a másik emberre vetítem rá. Ismerős? A szálka és a gerenda tipikus esete... 

"Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát."

(Máté 7:1-5)

Vagy amikor ráébredek arra, hogy felületes volt a figyelmem. Persze, senki nem tud mindent megjegyezni, de most valahogy mégis sikerül a szavak mögé látnom. Nem mindig, de épp most tanulom. Folyamatosan. Kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor ráébredek, hogy újra ebbe a hibába estem, tudatosabban figyelek magamra. Irtó nehéz a tudatosság megtartása. Szerintem, eddigi tapasztalataim szerint ez igényli a legtöbb energiát. Régebben azt gondoltam, milyen nagy divat lett a tudatosság, mint szó, mint kifejezés használata. Mindenhol erről olvastam. Ezzel találkoztam. Nem tartottam többnek, mint valami marketing szöveg, amit használva az ember úgy érezheti, hogy ő most jaj, de klassz ember... Tévedtem. Vagyis inkább tovább gondoltam. Stílszerűen azt mondanám, már mögé látok. De mit is jelent a tudatosság? Számomra azt jelenti, hogy megpróbálom nem csak a saját szemszögemből vizsgálni a dolgokat, és a fellelt hibáimat átgondoltan próbálom kerülni, más stratégiákat alkalmazva. Nagyszerű irodalmat találtam egyébként Dr. Thomas Gordon: P.E.T. - A gyereknevelés aranykönyve és Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak c. könyveiben. Erősen ajánlom őket mindenkinek, akit e téma vonz.  Nekem a kedvenceimmé váltak.

"Ha empatikusan és gondosan hallgatunk valakit, fokozatosan megértjük őt, és becsülni tudjuk azt a módot, ahogyan ő látja a világot - és amint a helyébe képzeljük magunkat, tulajdonképpen azonosulunk vele. Kivétel nélkül mindig a közelség, törődés és szeretet érzése alakul ki bennünk az iránt, akivel vállaltuk ezt az azonosulást. Együtt érezni, empatizálni valakivel annyit jelent, hogy miközben megengedjük különállását, szívesen csatlakozunk hozzá, illetve vagyunk vele. Így rövid időre társává válunk az életet kitevő hosszú utazás egy részére. Ehhez mély szeretetre van szükség." 

(Dr. Thomas Gordon)

Visszatérve a tükörre. Amikor valaki viselkedését tanulmányozzuk velünk szembe, el kell gondolkodnunk, vajon mi váltottuk ki ezeket az érzéseket? Vagy egy megfogalmazatlan fájdalmat szeretne megértetni?

Mesélek egy történetet. Adott egy gyermek, F. Normál tempóban fejlődő, de semmit nem elkapkodó típus. Aztán adott egy másik gyermek, Zs. Utánozza F-t, számára az elsődleges minta F lett. De valahogy mégis más. Egyedi. Mint F. Mert szerintem minden gyermek egyedi. Mint ahogy alapesetben minden felnőtt is az lenne. Lehetne. Ha akarná. Szóval adott két gyermek. Megszoktam, hogy F már bizonyos dolgokat csinál, Zs pedig utánozza. Aztán amikor hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy a kis Zs-nek, aki akkor közeledett a 3. évéhez, mekkora mércét állítottam. Akaratlanul, de mégis. Elvártam volna. De miért? Mire ez a sok elvárás? Holott rá kellett jönnöm, hogy ne én várjak el, hanem tőlem várhatnak el. Hisz ők még oly kicsik. És olyan jól működik a természetes rendszerük. Csak rájuk kell figyelni és figyelni és figyelni. A szükségleteikre. És a szükségletek mögött meghúzódó igényekre. Miért alakult ki? Hogy alakult ki? Mi játszódhat le benne? Mit tehetek annak érdekében, hogy javuljon a helyzet?

"gyerekeink magatartása a család egyensúlyhiányaira is rámutat. Ha egy gyerek nehezen kezelhető, azzal az egész család elé tart tükröt."

(Jesper Juul)

 Ennek a történetnek a háttere egyébként a következőképpen alakult. Adott volt egy állami óvoda, ahonnan belső megérzéseim és a konszenzus megtalálásának hiánya odáig vezetett, hogy váltottunk. Alternatívra. Merthogy AZ alapjaiban a gyerekekre épít. Az ő igényeiket veszi figyelembe. Elmentünk egy tőlünk 30 km-re található waldorf óvodába, ahol ovis életét Zs is megkezdte. Amint ott tett-vett a többi kis pajtása között, rá kellett döbbennem, milyen kicsi még. Az egyik legkisebb volt közöttük. Merthogy vegyes csoport volt. És neki is könnyű volt a testvérével is együtt lenni. Szóval amint ott néztem a kis önállósodásra törekvő és önállósodó gyermekeket, akkor esett le az a bizonyos. Hogy mennyit várok el. De miért is várom el? Megtapasztaltam, és döntöttem, hogy változtatnom kell. Magamon. Az elvárásaimon. Merthogy csak magamtól várhatok el.

"a felnőtteknek [...] néha fogalmuk sincs, hogyan érint másokat a viselkedésük. Saját céljaikra figyelvén esetleg egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy milyen következményekkel jár a másik emberre nézve, amit éppen csinálnak. De amint megmondják nekik, többnyire igyekeznek tapintatosabban mozogni: a figyelmetlenség figyelmességgé alakulhat."

(Dr. Thomas Gordon)

Vagy amikor valamit nem megbeszéléssel akartam megoldani. Hanem a hatalmam fitogtatásával ("azért, mert azt mondtam"). Attól még a gyermeki kíváncsiság ott marad. És ha kell, mert nem életveszélyes a dolog és mert nem tudtam észérvekkel meggyőzni, elmagyarázni, hát újra megpróbálja. Legfeljebb nem nyíltan. Ami már az én, vagyis a mi, a kapcsolatunk problémája lesz. Merthogy a büntetéstől vagy a haragtól való félelem miatt inkább nem nyíltan fogja megtenni. Hanem sunyin. Na akkor jó néhány generációs probléma okára is ráébredtem, és persze elsősorban a bennem lévő tulajdonságok megváltoztatására. 

"Nem kell, hogy a változás fáradságos, fájdalmas és hosszadalmas procedúra legyen."

(Michele Weiner-Davis)

Merthogy erős, bizalmas kapcsolatot szeretnék a gyerekeimmel és ez csak őszinte alapokkal lehetséges. Ha bízhatunk egymásban, én őbennük, ők énbennem. Ismerős a Vekerdy idézet, ugye? Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek hazudnak. És még jókor eszméltem rá. Mielőtt még helyrehozhatatlan károkat nem szenvedtünk. És kijavítottuk. Ezt is. De még sok, nagyon sok munka vár rám. Hogy jobb legyek. Tökéletes sosem leszek, egyszerűen nem lehetek. Mert földi értelemben olyan nincs. Csak jó lehetek. És én nagyon az akarok lenni. 

"Egyesek olyannak látják a dolgokat, amilyenek, és azt kérdik: Miért? Mások olyannak látják a dolgokat, amilyenek lehetnének, és azt kérdik: Miért ne?"

(Franklin D. Roosevelt)

A változáshoz idő is kell. Amikor már azt hiszem, igen, sikerült! Túl vagyok rajta, mostmár az adott dolog a személyiségem részévé vált, na olyankor mindig jön egy újabb próba. És lehet, hogy akkor még nem teljesen az enyém a dolog, de eszembe jut, hogy Hoppá. Most bizony megint olyan vagyok, amilyen nem akarok. De megnyugszik a lelkem. Mert a felismerésig eljutottam. Most még dolgozni kell rajta. Egyébként amikor motivációra volt szükségem, egészen véletlen (vagy mégsem, merthogy én nem hiszek a véletlenekben) rátaláltam Szabó Péterre. Az ő videóit hallgattam a youtube-on és nagyon sok mindenben bizony magamra ismertem. Ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni neki! Köszönöm, Péter!


És hogyan alakult a további életünk? Miért változtattunk és merre megyünk? Mind-mind egy-egy történet megírására késztet. Még nem vagyok kész. Vagy talán még el sem kezdtem?


Köszönöm, hogy elolvastad!



Szép hetet kívánok!!! 




U.I.: Kérlek, ha bármilyen észrevételed van, ne habozz megírni! A kritika engem épít. KÖSZÖNÖM!!!

Szabadság

Kedves Olvasó!