Liberális vs. kötődő nevelés

Liberális vs. kötődő nevelés

Bizonyára sokan olvastátok a „Liberális nevelés megbukott” c. hatásvadász cikket, mely hónapok óta kering az interneten. Sokat és sokszor gondoltam rá, hogy reflektáljak-e, érdemes-e, de aztán egyik hétköznap a napközbeni órákban, amikor ismét kezembe vettem Dr. Gordon Neufeld és Dr. Máté Gábor: A család ereje című könyvet (nálam ez alappéldány, bátran ajánlom!), akkor jöttem rá, hogy kötelességem a témát érinteni. Már csak azért is, mert pont olyan résznél lapoztam fel, amely abszolút a szöges ellentettje a liberális cikknek.

„A büntetést soha nem lehet az igazsággal magyarázni, mert egyetlen ember sem igazságos. Az igazság tökéletes megértést sugall. A bírák semmivel sem erkölcsösebbek, mint az utcaseprők, és semmivel sem kevesebbek az előítéletük. […] Nem lehetünk igazságosak, mert nem ismerjük magunkat, és nem vagyunk tudatában elfojtott vágyainknak. Ez borzasztóan igazságtalan a gyerekeinkkel szemben.”

(A. S. Neill)

A cikk tartalmi részét abszolút hiteltelennek tartom, több okból is. Ezek közül az egyik például, amikor összemossa, vagyis pontosítok, egynek és ugyanannak veszi a demokráciát a liberalizmussal. (Erre egy pedagógus ismerősöm válasza az volt, hogy de hát mindkettőben a szabadságon van a hangsúly, kvázi ugyanaz). Úgy vélem, a frankfurti levesből se lesz rakott kel, csak mert a kelkáposzta a fő alapanyag. Úgy vélem, hogy a fent megnevezett cikk azoknak a személyeknek vált vesszőparipájává, akiknek az erőszak (akár testi, akár lelki) vagy a büntetés-jutalmazás áll egyedüli eszközként a nevelés című tarsolyukban. De lehet, hogy tévedek. Szomorú, de okoskodni, ujjal mutogatni, és az „én megmondtam” szlogent mondani sajnos sokan tudnak.

„A szülőket vádolják – de nem képzik […] a büntetés, mint fegyelmezési eljárás végérvényesen száműzhető a gyereknevelésből: mindenfajta büntetés, nemcsak a fizikai! Lehet felelős, önmagát fegyelmező és együttműködő gyereket nevelni anélkül, hogy a félelem fegyverét bevetnénk ellene; bármely szülő megtanulhat úgy hatni gyerekére, hogy az magától és őszintén vegye tekintetbe szülei igényeit, nem pedig a büntetéstől vagy a kedvezmények megvonásától való félelmében.”

(Dr. Thomas Gordon)

Weöres Sándor: A teljesség felé című kötet Útravaló címet viselő műve pedig az én mottóm (itt most álljon belőle egy részlet):

„Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.”

(Weöres Sándor)

Visszatérve az eredeti felvetéshez: maradjunk a gyermek igényeit figyelembe vevő cím mellett. Ez többet mond az előzőeknél és nem csupán címekkel való dobálózás.

Liberális szülő, liberális nevelés, ez hülyeség, ilyen nincs. Többé-kevésbé odafigyelve a gyerekre kell együtt élni vele. Nem nevelni, mert nevelés voltaképpen nem létezik. Önmagammal azonos hatékony együttélés van csak. A gyerek úgyis azt veszi le belőlem, aki én vagyok, nem azt, amit prédikálok.

(Vekerdy Tamás)

De mi is az a kötődő nevelés? Miért fontos ez?

„Ami nélkülözhetetlen, az a szülő és a gyermek sajátos kapcsolata […] A pszichológusok és fejlődéskutatók ezt hívják kötődő kapcsolatnak. Ahhoz, hogy egy gyermek nyitott legyen arra, hogy egy felnőtt nevelje, aktívan kötődnie kell hozzá, akarnia kell a vele való kapcsolatot, és igényelnie a közelségét. […] Ha a későbbiekben minden jól alakul, akkor a fizikai kötődés idővel érzelmi kötelékké, majd végül lelki kapcsolattá alakul át. Azokat a gyermekeket, akik híján vannak ennek a kapcsolatnak, nagyon nehéz nevelni, sőt gyakran még tanítani is. A gyermekneveléshez kizárólag a kötődő kapcsolat biztosít megfelelő kontextust.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

A modern világ hozománya az, amikor a gyermeket óvodába, iskolába kell(ene) adni, s ugye a szülők az esetek többségében délután, este látják viszont gyermekeiket. A kötődés, s ezáltal a nevelés, ha az ember nincs résen, csak mert kimerült, fáradt, sok a dolog (a rohanó világ hozománya, melyhez még alkalmazkodni nem sikerült teljes mértékben),

„A probléma nem maga a társadalmi változás, hanem az, hogy meg sem próbáljuk ellensúlyozni a változás káros hatásait”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

a gyerekkel nem tart valódi, élő és tartalmas kapcsolatot. Ebből következik, hogy a gyermek kötődési igénye (mely egy alapvető szükséglet; nézzünk körbe akár az állatvilágban is pl.) más személyhez, igencsak veszélyes esetben egy kortárshoz pl. fog célt találni. Hogy ez miért veszélyes, azt részletesen taglalja a könyv, igazából annyit emelnék ki, hogy legfőképpen azért, mert ezáltal egy éretlen személy fog egy éretlen személyt nevelni, utat mutatni számára. 

„A második világháború óta bekövetkezett gazdasági változások egyik eredménye az, hogy a gyermekeket korán, néha már nem sokkal a születésük után olyan helyzetekbe kényszerítik, ahol a nap nagy részét egymás társaságában töltik. Sokkal többet érintkeznek más gyerekekkel, mint az életükben jelentős szerepet betöltő felnőttekkel. Sokkal kevesebb időt töltenek a szülőkkel és a felnőttekkel, és minél nagyobbak lesznek, annál jobban felgyorsul ez a folyamat. A gazdasági nyomás hatására a szülők általában már a gyermek kiskorától kezdve dolgoznak, távol az otthonuktól, viszont a társadalom ennek ellenére alig gondoskodik a gyermekek érzelmi igényeinek a kielégítéséről. Bármilyen meglepőnek is tűnik, a kisgyerekekkel foglalkozó szakemberek, a pedagógusok és a pszichológusok – nem is szólva az orvosokról és a pszichiáterekről – csak elvétve tanulnak a kötődésről. A gyermekgondozó és -nevelő intézeteinkben nem létezik kollektív tudatosság a kötődő kapcsolatok kulcsszerepével kapcsolatosan. Bár sok gondozó és tanár ösztönösen tudja, mennyire fontos, hogy kapcsolatot alakítson ki a gyermekekkel, nem ritka, hogy szembe találják magukat egy olyan rendszerrel, amely nem támogatja a hozzáállásukat.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

És amikor ilyen másokat bántó, lekicsinylő, valamint „már megint nem nevelted meg a gyereked” hangvételű írásokat olvasok, nem tudom, hogy valójában a cikk írója, vagy akár a kommentelő valóban a „mai gyerekekre” haragszik, vagy inkább a múltban történt elnyomását, fájdalmát nem tudja feldolgozni. Lehet, hogy inkább kicsit mindkettő. Számomra például rendkívül izgalmas, hogy a gyereknevelés során sorra jönnek elő a kihívások, melyek magamban találhatók, s melyeket nekem kell legyőzzek. Hogy meglátom, mennyire bölcsek is a gyerekek és mennyire esendő és gyenge vagyok, milyen picike porszem a világban. 

„Sokak számára meglepőnek tűnhet az állítás, hogy a nevelésnek viszonylag könnyűnek kellene lennie. Annak, hogy elérjük, hogy a gyermek szót fogadjon, eleget tegyen az utasításainknak, kövesse a példánkat, vagy tisztelje az értékeinket, nem kellene feszültséggel, csatározással vagy kényszerítéssel járnia, de még a jutalmazás eszközét sem kellene bevetnünk. Ha nyomást kell gyakorolnunk rá, akkor valami nincs rendjén.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Annyi azonban bizonyos, mint eddig is, én most is a gyerekek pártján állok, talán azért, mert még élénken él bennem a gyerekkor, netalán azért, mert a sajátjaim helyébe képzelem magam, de inkább azért, mert sok-sok jó példával találkoztam az Élet nevű utazás eddigi részén, ahol mindez működött, és ahol úgyszintén elutasítják az erőszak bármely formáját.

„A gyermek agya automatikusan annál keresi a válaszokat, akihez elsődlegesen kötődik. […] Csak a lelki érettség adhat igazi önállóságot.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Nem mellesleg egy személyesebb, ugyanakkor igencsak kellemetlen élménnyel teli történet az életemből, amikor szakközépiskolában bántottam az egyik osztálytársamat. Számomra akkor még nem igen létezett a konfliktuskezelésnek más módja, leginkább az „erősebb kutya...”. Nos, akkor emlékszem 1-2 megjegyzésre, amely mélységesen elutasította az akkori viselkedésemet. Valóban, így visszagondolva nem volt helyes. Akkor nagyon bántott, hogy miért én vagyok a rossz, amikor csak védtem magamat.

„Ha egy szülő arra panaszkodik, hogy gyereke nem hallgat rá, erősen gyaníthatjuk, hogy a szülő meghallgatási képességével van baj.”

(Dr. Thomas Gordon)

„Ha egy gyermek „rossz”, a kapcsolatot kell megjavítani, és nem a gyermeket.”

(Dr. Gordon Neufeld, Dr. Máté Gábor)

Úgy gondolom, hogy ezek után ahhoz, hogy a jövő generációja valóban sikeres lehessen, ne mesterképzésre küldjük (ha szeretné, akkor persze, de ne arra gyúrjunk rá). Figyeljünk rájuk, hallgassuk és értsük is meg őket! Formáljuk magunkat olyanná, amilyenné szeretnénk, hogy váljanak. Ez mind igaz szülőre, nevelőre egyaránt. Hagyjuk abba a mutogatást! A gyerekek éberen figyelik a példánkat. Biztos ilyen jövőt szeretnénk?

Évértékelés

UNSCHOOLING 2015/2016

Letelt az első "élet általi tanulós" tanévünk. Az oktatási intézmény év végi lezárásakor szükséges volt egy beszámolót írni, amelyben a szülő saját meglátása szerint értékeli az adott évet, leírja, hogy mit, miért és hogyan csináltak vagy sem. 

Úgy voltam vele, hogy te jó ég! Vége van a tanévnek és mi meg semmit sem csináltunk! Aztán amikor a kötelezően megírandónak nekiálltam, elővettem hát a jegyzeteimet... és akkor, mikor írtam, döbbentem rá, hogy mennyi, de mennyi minden történt év közben. Mennyi új dolgot fedeztünk fel, tanultunk meg, próbáltunk ki, beszéltünk át. Hogy mekkora változáson esett át a nagycsoportos kislányom és végül, de nem utolsó sorban, milyen gyorsan letelt ez az év és milyen klassz is volt!

"Nem kellett kivívnom a függetlenségemet, mert az mindig is az enyém volt! [...] Egy élő tanulási folyamat a mindennapokban gyökerezik [...]. Az értelem állandóan figyel, éber, és megtalálja azt, amire szüksége van ahhoz, hogy a tanulási folyamatot mindennap táplálja; megtalálja minden könyvlapon vagy egy filmjelenetben." 

(André Stern)

F szeret fára mászni, vagyis inkább azt mondanám, abszolút szeret (majdnem) mindenre felmászni, köztük a fákra is. Az itthoni legmagasabb fákat már meghódította. Szereti próbálgatni magát, a határait, a lehetőségeit, mindig újabb és újabb feladatokat, (az előzőhöz képest mindig kicsivel nehezebbet) talál ki magának. Nagyon szeretem nézni, ahogy ügyesedik!

F év elején meglehetősen zárkózott volt, ez több mindennek betudható, ennek részletei itt most nem annyira említésre méltóak, mintsem az, hogy a változással, a lehetőségeinek gyarapodásával és a korlátozás lazításával nyitottabbá vált önmagához képest. Természetesen nem akarom őt megváltoztatni, hiszen tudom, hogy ez is a személyisége egy része, csak az őt ért sérelmeket szeretném feloldani és ezáltal hozzásegíteni a fejlődése zavartalan folytatásához. 

Év elején beiratkoztunk a gyerekkönyvtárba, ahonnan rendszeres időközönként kölcsönzünk ki újabb és újabb könyveket. Rengeteget olvasunk, az esti olvasás csak és kizárólag nagyon ritka esetben marad el, de sokszor még délután is a könyv felett vagy inkább mellett ülünk. Mindenféle és fajta könyvet lapoztunk már. A különböző meséken keresztül a bolygókon át egészen az ünnepi történeteken át (karácsonyi, húsvéti stb.) rengeteget olvastunk. 

F szereti az állatokat. Szeret róluk olvasni, képeket nézegetni (különösképpen a cserebogarakról, békákról, kígyókról, katicabogarakról, különböző madarakról stb.), szeret az állatokkal játszani (pl. szereti őket etetni, itatni, sétáltatni, de pl. kutyakozmetikával (is) foglalkozom, így már sokszor figyelt engem e tevékenység közben - itthon a saját kutyus megnyírásában segédkezett, valamint 1-2 plüss állat is meg lett ollózva).

Amikor az ősemberről hallott először, nagyon csodálkozott és rendkívüli érdeklődést mutatott e téma iránt. Olvastunk róla (...és lőn a Föld; Az ember ősei /Savino, Ezio/), néztünk róla képeket (általános iskolai és gimnáziumi történelem könyvekben, interneten), néztünk róla mesét (Egyszer volt az ember – az ősi világ titkai). Valamint az Ősember-barlang meglátogatása egy előttük álló feladat, ami már nem sokáig várat magára.

Év közben kipróbálhatta magát egy fazekas szakkör keretében. Itt különböző művek születtek: malac, tyúk, kígyó, csiga, virág, nyaklánc medál stb.

Először ült életében repülőn, meglátogattunk egy idegen országot, azóta is Angliáról beszél. :)

Menyegzőn jártunk, amely egy olyan klassz helyen volt, amely abszolút gyerekekre (is) van szabva. (Ahol nem nézik rossz szemmel, ha a gyereket nem az érdekli, mint egy felnőttet, ahol a gyermekek igényeinek kielégítésére is gondolnak és gondoskodnak, hogy minél zökkenőmentesebben történjék). Én a magam részéről nagyon élveztem, meg a jó közösséget is, természetesen. Azóta F pedig sokszor volt már menyasszony és ilyenkor az esetek többségében még bekapcsoljuk Mendelssohn Nász-indulóját is.

Megismerkedtünk új családokkal, akik hasonló értékek mentén nevelik gyermekeiket, valamint új ismeretségeket is kötöttünk oly szempontból is, ami nem kizárólag köthető az unschooling életmódhoz.  Békát is mentettünk Farmoson, két alkalommal. Annyira jó időben sikerült menni, hogy alig voltak, így F nagyon élvezte, h szinte majdnem az összes békát ő foghatta meg (ha emlékeim nem csalnak, akkor az ez évi legtöbb békát pont azon a napon mentette a csapat, amikor mi voltunk).

Láttunk csodaszép lepkéket, melyek bábjait Dél-Amerikából és Afrikából hozták Magyarországra. Láttuk ennek a kiállításnak a "keltetőjét", vagyis egy olyan "szekrénykét", amelyben a bábok voltak elhelyezve, és ahol folyamatos volt a kikelés.

Valamint voltunk egy interaktív Test-kiállításon (Testünk a csoda címmel), ahol bátran kipróbálhatták felnőttek és gyerekek is egyaránt az eszközöket, bemutatott szerkezeteket. Láttuk például, hogy reagál az emberi orr, amint megtelik porral, vagy hogy milyen munkát végez a szív, míg pumpálja a vért a testünkben, de megmoshattunk egy óriás fogsort is, vagy gyógyíthattunk sebet, azaz láthattuk, hogy a testünk regeneráló-képessége hogy is működik. 

Voltunk a Fővárosi Nagycirkuszban. Kirándultunk többször is (pl. Temze folyó, Duna, Tisza, Zagyva és a Dera-patak, kisebbeket pedig a pár kilométerre lévő Tápió folyó mentén).

Szociális készségként igyekeztem minél tágabb és sokszínűbb perspektívát nyújtani, így találkozókra, játszóterekre, különböző alkalmakra mentünk, valamint a hétköznapi „csip-csup” ügyek intézése során előforduló interperszonális érintkezések lehetőségeit próbáltam mélyíteni.

Ez egy részlet volt a 2015/2016-os tanév lehetőségeiből. Sok minden történt, a megfelelő konzekvenciákat leszűrtem, a változásokat igyekszem helyén kezelni, de a beváltakat pedig megtartani, bővíteni. Az idei, vagyis a 2016/2017-es tanévre van egy tevékenység lista, mely természetesen nem merev szabályszerűséget jelent, sokkal inkább egy előirányzatot (magamnak), de a fő szempont most is a gyerek lesz, akinek az érdeklődését kell szemmel tartanom., valamint elősegítenem az információ-éhség kielégítését, továbbá újabb alternatívákat mutatnom. Nem lesz egyszerű, és biztosan lesznek mélypontok, mert azok mindig és mindenhol vannak, de tudom, hogy mi a cél és bízom benne, hogy ahogy eddig is megkaptam az iránymutatást, hogy merre és hogyan menjek, úgy ezután is sikeres (és érdekes) lesz a következő tanév menete is.

Köszönöm, hogy olvastad!

Remélem, hogy hamarosan találkozunk, mint új/régi unschooler!

További szép hetet kívánok!

Summerhill margójára

SUMMERHILL - ahol gyereknek lenni nem bűn

"Ha az ember gyerekekkel foglalkozik, akkor le kell merülnie a pszichológia mélyébe, és a viselkedés mélyebb indítékait kell kutatnia."

(A. S. Neill)

A gyerekek iránti szenvedélyem még mindig olthatatlan. Hozzá kell tennem, azért a saját gyerek(ek)kel való együttlét merőben más, mint másnak a gyerekeivel. A saját gyerekeid minden egyes porcikádat ismerik, minden rezdülésedet, megfigyelőképességük amúgy is határtalan és mérőműszer pontosságú, s mivel TE, mint a szülője az időtök túlnyomó részét együtt töltitek (legalábbis ami a csecsemőkort illeti), így ismer teljes mértékben. (És jó esetben Te is Őt/Őket). Ismeri az erősségeidet, gyengeségeidet egyaránt.

Életmód változtatásunk egyik lépcsőjeként az unschooling, avagy a szabadtanulás mellett tettük le a voksunkat. Hiszek az élethosszig tartó tanulásban, melynek alapjait már gyerekkorban adjuk meg a jövő nemzedékének. A tanulás egyetlen hatékony módja a saját belső motivációnk vezérelte önképzés. Már gyerekkorban is. Ha ez nem így lenne, az újszülött sosem tanulna meg járni, beszélni, stb. Kutatásaim során találtam rá Summerhillre és arra az emberre, aki létrehozta ezt a gyerekparadicsomot: Alexander Sutherland Neill-re. Summerhillről készítettek egy filmet is, melyet a YouTube-on is meg lehet nézni.

"a gyereket hagyni kell, hogy a saját tempójában fejlődjön. Sok szülő követ el szörnyű hibákat, amikor siettetni próbálja a gyermek fejlődését. Soha ne segítsünk egy gyereknek, ha egyedül is meg tud birkózni valamivel. Mikor egy gyermek megpróbál felmászni egy székre, és szerető szülei felsegítik rá, akkor megfosztják a gyerekkor legnagyobb örömétől - a nehézség leküzdésétől."

(A. S. Neill)

Amint megnéztem a filmet, elolvastam A. S. Neill: Summerhill - A pedagógia forradalma c. könyvét, tudtam, hogy ez a hely az, amit látnom kell. Teljes valójában. Mert már más helyzetben is olvastam, informálódtam dolgokról, de amikor a gyakorlati megvalósítást láttam, valahogy mégsem passzolt az általam elképzelttel. És ekkor eldöntöttem, hogy utána kell járnom.

A könyvről annyit, hogy szerelem volt első olvasatra. Többek között olyan gondolatok is előjöttek, hogy vagy nem vagyok földönkívüli, vagy egyre több földönkívüli rejtőzködik a világon :) :) De legalábbis a tudat, hogy ahogy gondolom, ahogy viselkedek, nem rendkívüli és az irodalomba mélyedéskor rá kellett jönnöm ismét, hogy nemcsak, hogy ilyen vagyok, de ha valami más viselkedést próbálnék felvenni, nem lennék kongruens, vagyis önmagammal azonos.

Summerhill - love at first sight. Mondaná az angol. De valójában a megtekintése már csak hab volt a tortán (és mellesleg egy megerősítés, hogy nincsenek elérhetetlen álmok - de erről később). Summerhill egy demokratikus köztársaság felnőttek és gyerekek között, mintsem iskola. Nem szeretem erre a helyre az iskola szót használni, mert a berögződések, az asszociációk egy azon sémájú intézményre vél gondolni. De mi is az a demokratikus közösség? És hogy is működik itt?

Demokrácia:

• A demokrácia a társadalom jelentős számú, szavazati joggal rendelkező tagjainak hatalmából eredő politikai rendszer egy közös területen, ahol hatalmi fékekkel és ellensúlyokkal biztosítják a társadalom jól szabályozott működését, mint például a közhatalom gyakorlóinak kizárólagos hatalomra törésének a megakadályozását, a társadalmi igazságosságot és a jóléti társadalom megvalósulását. A jogosultak közügyek döntéseiben való részvételi módja alapján közvetlen és képviseleti demokráciák létezhetnek.
• Olyan politikai rendszer, melyben a szuverén „nép”, tehát a társadalom összes teljes jogú tagja – nem egyén, kis csoport vagy a hatalom bizonyos csoportja - igazgatja a közügyeket, beleértve a kormányzást is.
• A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül.
• Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. A legtöbb közismert "demokrácia" közös jellegzetessége nem a közvetlen néphatalom, hanem a közhatalom választásának a legitimációja.
  (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Demokr%C3%A1cia_(politikai_rendszer))

A summerhill-i demokrácia során sincs másképp. Jogosultak a diákok és az ott dolgozó felnőttek egyaránt. Vagyis a szuverén nép, a társadalom összes tagja nemcsak a felnőttekből, hanem a summerhill-i gyerekekből áll. A közügyekben (ami úgy általában felmerül egy iskolában is - akár problémák megbeszélése, megoldás találása, szabályok, törvények módosítása, elfogadása, stb) részt vesznek gyerekek és felnőttek egyaránt és minden egyes résztvevőnek, 1, azaz EGY darab szavazata van, akárcsak a valós demokráciában (lenne...). Vagyis minden érintett, felnőtt és gyerek egyaránt egyenlő. Az általuk hozott törvényeket írásba foglalják, és mint úgy a való életben, be is tartják és tartatják (előfordulnak olyan esetek, amikor valaki nem tartja be, de azt a közösség által megszabott konzekvencia követi) Ugyanis az ilyen eseteket a „társadalom”, vagyis Summerhill tagjai komolyan is veszik. Saját önkormányzattal rendelkeznek. Gyönyörű magyar nyelv! Ön, vagyis saját magát kormányzó, irányító. 

"A valódi önfegyelemben nincs elfojtás vagy behódolás, csak mások jogainak vagy boldogságának a tiszteletben tartása. Ez az önfegyelem arra készteti az egyént, hogy tudatosan igyekezzen békében élni másokkal, és tudjon engedményeket tenni az ő nézőpontjuk oldaláról."

(A. S. Neill)

S mitől lehet egy intézményt saját magunk által irányítani? Úgy, hogy magunk is önszabályozók vagyunk, vagyis ismerjük és elismerjük lehetőségeinket, korlátainkat, társainkat és a közösséget, melyben létezünk és egyben melyért (is) létezünk saját szabad akaratunkból (!!!), mert tudjuk, hogy valami akkor tud működni, ha mi is hozzáteszünk, s ha szükséges el is vehetünk belőle, de egymást minden esetben tiszteletben tartjuk. És működik! 1921 óta működik!

"Ha szabadságban neveljük a gyerekeket, akkor tudatosabbak lesznek önmagukkal kapcsolatban, mert a szabadságban a tudatalattiból egyre több minden kerül fel a tudatos szintre. Ebből fakad, hogy a summerhilli gyerekek többsége nem bizonytalan az élettel kapcsolatban. Tudják, hogy mit akarnak. És gyanítom, hogy azt meg is szerzik. [...] a gyenge akaraterő általában az érdeklődés hiányát jelenti. Az a gyenge ember, akit könnyedén rábeszélnek a teniszezésre, holott nem is igazán akar teniszezni, valójában nem tudja, hogy mi érdekli. A rabszolgafegyelemmel működő társadalmi rendszer következtében maradnak az ilyen emberek akaratgyengék és eredménytelenek."

(A. S. Neill)

1921-ben alapította Neill az iskolát, azóta már sok víz lefolyt a Dunán (vagy a Temzén), mégis azt kell, hogy mondjam, ahhoz a nézethez képest, ami a XX. század első negyedére volt jellemző, azóta javult a gyerekek tekintetében is a társadalom, de még mindig sok a munka. Úgy érzem, a világ jelenleg is óriási változáson megy keresztül, mely során a csodás jövő sokszor ríkató jelennel párosul. De ettől szép. Mert ekkor értékeljük igazán a jövőt, mert együtt építjük. Az, hogy milyen lesz a jövő, rajtunk, a mai korban élő nemzedéken múlik.

"Szeretnék örülni a hippik lázadásának, a virágos ifjaknak, de nem tudok. Csak a felszínes dolgokat kérdőjelezik meg - a hajhosszt, a ruhadivatot, beszédstílust - de nem feszegetik az oktatási rendszert; azt, hogy miért tanítanak vallást egy olyan országban, amely nem keresztény, hogy milyen föld az, ahol a római katolikus és protestáns iskolák álszent módon verik a gyerekeket, ötvözve a vén bolond Salamon tanácsát és Krisztus tanait. "Suffer the little children"... A vallásos szülők és tanárok pedig gondoskodnak róla, hogy eleget szenvedjenek."

(A. S. Neill)

"A társadalom beteg, ezt kár lenne tagadni; aminthogy azt is, hogy a társadalom nem akar megszabadulni a bajaitól. Minden olyan erőfeszítést csírájában elfojt, ami a jobbítására tör."

(A. S. Neill)

Summerhill Anglia keleti részén, egy Leiston nevű községben, Suffolk megyében található. Amióta ott jártam, azóta ismét visszavágyom. Pedig csak icipici részletet láttam belőle. Summerhill működése abból az elvből indul ki, melyet rengeteg ismert és kevésbé ismert gyerekekkel foglalkozó ember megfogalmazott, köztük az iskola alapítója is:

"töretlen hit abban, hogy a gyermek eredendően jó, és nem gonosz"

(A. S. Neill)

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa"

(Márk evangéliuma 10,14)

S hogy lesz Summerhillben tudás? Szakemberek, pedagógusok és a szülők jó része is tudja, hogy a gyermek legfőbb fejlesztő tevékenysége (s véleményem szerint talán az egyetlen fejlesztő tevékenysége) a szabad, önfeledt, örömteli játék. S miért is lenne másképp? Felnőttként is csak azt tudjuk magunkévá tenni, ami élvezettel tölt el. S ha adott esetben ezt még játszva is tesszük, az már ugye hatványozódik. Hisz "játék az élet".

Summhillben adott a lehetőség, hogy valaki csak és kizárólag a szabad játékkal foglalatoskodjon, vagy beül a tanórára. Ami a következőképpen képzelhető el:

Summerhillben műhelyek vannak. Biológiai, matematikai, kreatív, számítástechnikai, művészeti, stb. A gyerekek kiválaszthatják, hogy mit akarnak tanulni (szinte hallom a szkeptikusok felszisszenését, de úgy vélem, hogy aki itt felszisszen, talán sosem bízott meg eléggé a saját gyerekében). Pedig elég megfigyelni a kisgyermeket. Például az éppen járni kezdő babát. Először minden, de valójában az égvilágon minden érdekli, mert még igen csekély mértékű az információja az őt körülvevő világról. Aztán, mikor egyes területek információ-éhségei lecsillapodtak, mert ki lettek elégítve, talál magának újakat. Újabb és újabb érdeklődési területe nyílnak meg előtte és újabb és újabb kérdései merülnek fel. Csak az a gyerek utál tanulni, akivel megutáltatják. Ismerek nem is egyet, aki érdeklődő óvodásból gyűlölködő kisiskolás lett. És ez szomorú. Mert így "termeli ki" magából az elbaltázott oktatási rendszer a következő nemzedék gyűlöleteit.

"magánál a tanulásnál fontosabb a személyiség és a jellem"

(A. S. Neill)

Visszatérve a tanulásra: Summerhillben órarend van, de ez csak és kizárólag a tanároknak szól, hogy felkészülhessenek az adott témakörből, tárgyból. A diákok pedig választhatnak maguknak órát, órákat, elkötelezettség mellett. Vagyis a többiek tudásvágyát tilos megzavarni például oly módon, hogy összevissza járok az órára. Bemegyek elsőre, majd kettőre nem, majd ismét igen. Abba lehet hagyni egy órát, ha időközben rájövök arra, hogy mégsem érdekel az adott téma. Mert nekem ennyi információ elég is volt. De hébe-hóba nem járhatok, mert azzal meggátolnám a haladást, amiből az következik, hogy aki valójában AKAR tanulni, azt hátrány éri, mert nem kapja meg a kellő információt.

"Nem elegendő az intellektuális képességeket fejleszteni. A nevelésben mind az értelmi, mind az érzelmi erőket fejleszteni kell. A mai társadalomban egyre szélesebb a szakadék az értelem és az érzelmek között. A mai ember azt, amit megél, lényegében az értelmével ragadja meg, ahelyett, hogy közvetlenül felfogná, mit érez a szíve, mit lát a szeme és mit hall a füle. Ez a szakadék az értelem és az érzelem között a modern emberben egy majdnem skizofrén lelkiállapotot hozott létre, amely szinte lehetetlenné teszi számára, hogy az értelmén kívül más úton is tapasztalatokat gyűjtsön."

(A. S. Neill)

"az iskola csak a gyerek fejével törődik. Korlátozza az érzelmi életét, a kreatív energiáit. Arra neveli, hogy engedelmeskedjen minden diktátornak és főnöknek."

(A. S. Neill)

Summerhill az a hely, ahol a gyerek teljesen önmaga lehet. Ahol magabiztosságot, önállóságot, társas kompetenciákat, mint pl. problémamegoldást, együttműködést, konszenzusra való képességeket, érveléstechnikákat tanul (de nem könyvből, hanem a demokratikus mivoltából kifolyólag, "élesben") és rátalál(hat) arra a dologra vagy azokra a dolgokra, amelyek szenvedélyévé válnak. És szerintem szenvedély és életvidámság nélkül nem teljes az élet.

"Minden egyénnek szabadságában áll azt csinálni, amit akar, ameddig a tevékenységével nem sérti mások szabadságát. Minden közösségben ennek a célnak a megvalósítására kellene törekedni."

(A. S. Neill)

Végtelenül hálás vagyok, hogy eljuthattam Summerhillbe, ahol a gyerekek olyanok, amilyennek képzeltem, ahol nem tekintik képtelenségnek a gyermekeknek adható szabadságot. Bízom benne, hogy lehetőségem lesz a jövőben visszatérni Summerhillbe, ahol a gyerek érték.

Köszönöm, hogy elolvastad! Kérdés, kérés esetén pedig még mindig elérhető vagyok. :)

További szép hetet!

Unschooling II. - hogyan tovább?

Unschooling, freeschooling és a család

Avagy döntésem hátterének piciny szeletkéje

Történetünket szeretném tovább folytatni, már csak azon okból kifolyólag is, hogy másnak okulásként szolgálhasson. Miután rátaláltam az unschooling-ra, az internet tág világa ismét új utakat (és új ismeretségeket) hozott számomra, számunkra. Ekkortájt találtam rá Rékáékra és az ő blogjára. Ő az a nő, akinek 5 gyermekkel, elváltként sikerült megvalósítania az szabad tanulást, vagy ahogy ő hívja: Életiskolát. Mert meg akarta valósítani. És mert prioritásokat állított fel az életében. 

""Igen, de ehhez pénz kell!"

Tévedés, a meggyőződés, a szeretet, az állhatatosság, a nyitottság, a tisztelet és a bizalom nem kerül pénzbe. 

Minden más prioritások és leleményesség kérdése. [...] Boldognak, szabadnak és együtt lenni nagyon olcsó."

(André Stern)

Igen, mint minden döntés, az unschooling-ra való áttérés is lemondásokkal (is) jár. A helyzeti előnyökhöz képest. De amíg a dolgok analizálásával töltjük el gondolatainkat, az azonnali döntés helyett, sok-sok értékes időnk folyik el az életünkből. Rékát először a blogja alapján ismertem meg. Akkoriban hirdetett meg egy barlang-túrát, melynek részletei és komfortzónánkból való erőteljes kilépésével való kockázatossága számomra nem volt teljesen tiszta, így jelentkeztünk a családdal. Igen, apa, anya, és három lány: az akkor 23 hónapos B, 3 éves Zs és 5 éves F. Tudtam, hogy el kell mennünk erre az alkalomra, több okból is. Szeretném személyesen is megismerni Rékát, többet akarok tudni a szabad tanulásról, látni akarok hasonló módon nevelődő csemetéket, mert bizony a szó ugye elszáll, de egy gyermek viselkedéséből sok mindenre lehet következtetni. A másik ok, hogy baromi izgalmasnak ígérkezett. Soha életemben nem voltam előtte barlangban, hát még barlang túrán. (Jelentem, kemény, odafele még light-os kivitelű, mert lejtett az út, visszafele pedig erőt, kitartást és türelmet próbáló kirándulás volt, de ha újból lenne, az elsők között jelentkeznék - ismét. A gyerekek nagyszerűek voltak. Az összes résztvevő, természetesen, a sajátjaim pedig azért, mert számukra is ez volt az első nehezebb túra, de megcsinálták, F még a barlangba is bement apával, s ennek ellenére hazafelé is sikeres utunk volt. Hozzátenném, hogy a célállomás, vagyis a túra rajtpontjához is tömegközlekedéssel mentünk, ami tőlünk igencsak messze volt, cca. 2,5-3 óra csak oda). 

Hálás vagyok, hogy akkor ott rengeteg jó embert (Rékát, Z-t, és a többi túratársakat) megismertem, és szívből örülök, hogy az utamat megerősítettétek, mely szerint a szabad tanulás a lehető legjobb, amit kívánhatok és megvalósíthatok a gyermekeimnek. Köszönet érte!! Köszönöm a beszélgetést többekkel is, akik ráébresztettek arra, hogy a gyereknevelés egyik legfontosabb pillére a bizalom, melyet a gyermekeink felé adunk. Hogy azt hittem, én elég lazán nevelem őket (így szokták mondani, pontosan nem is tudom, mit jelent, mert számomra ez a természetes, míg másnak esetleg ez nem), de rá kellett döbbennem, hogy még sokszor így is értelmetlen határokat húzok. Vagyis a határok, amiket húzok, értelmetlenek. Át kell őket gondoljam és értékeljem. 

Ha belegondolok, irtó hosszú utat tettünk meg, hogy ehhez a felismeréshez eljussunk: állami óvoda, szülői "forradalom", testületi ülés, zene bölcsi, waldorf óvoda, otthonoktatás és végül unschooling. Vagy ahogy én nevezem: freeschooling. Merthogy nekem mostanában a szabadság a mániám. Valahogy úgy éreztem, túl sok övet akarnak rajtunk becsatolni, túl sok szíj, ami szorít minket. Túl sok kötelezettség, amit nem önszántunkból választottunk. Merthogy az ember nem élhet teljesen függetlenségben, társas mivoltából kifolyólag vágyik a függőségre. De olyan függőségre, melyet önszántából, szabad akaratából választ. Az állami intézkedések, melyeket le akarnak az ember torkán nyomni, számomra már kiütötte a biztosítékot. Úgy éreztem, nem normális dolog, hogy egy gyermek megérkezését követően csak egy adott sablon szerint lehet haladni.

"Az ideológiai gyorsmenük, a kulcsrakész életformák korában élünk, benne a "tanulás - munka - nyugdíj" sémával, biztosítással együtt. A tagságot előre csomagolt, jól összeválogatott szettekben árulják - a katalógusból vett szabadságtól a látszatdemokráciáig."

(André Stern)

Valahogy eldefektesedett a világ. Legalábbis egy jó nagy része. Minden a pénz körül forog és ebben a pénzcentrikus világban a gyerek már nem érték. 

"A gyerekeket túl gyakran szembesítik a pénzzel - de csak a gyerekeket, a felnőtteket nem."

(Alexander Sutherland Neill)

Így rosszabb esetben a családban sem az. Sajnos tapasztaltam hasonlókat, amikor az újabb csemete érkezése már nem örömmel, mintsem sajnálattal vagy talán szánalommal (?) töltötte el az embert. Nem a szülőt. A szülőt körülvevő társadalmi csoportot, csoportokat. Pedig a gyermek ÉRTÉK. Akárhonnan vizsgálom, akár a Bibliából, akár az állatvilág szemszögéből, de ha az érzéseinkre, az ösztöneinkre vagy a józan paraszti eszünkre gondolunk, a gyermeknek a családban van a legfőbb helye. Bizonyos ideig. De ezt az időt nem egy külső tényezőnek, nem egy állami szervnek, nem egy Jóska Pistának vagy akárkinek kell(ene) eldöntenie, hanem ez a szülő és a gyermek igényeinek kellene alakítania. 

"Minden természetes folyamat belső jellemzője a határidők nélküli, folyamatos előrehaladás, egy állandó, de mindig egyéni ritmusban. 

Fordított a folyamat, amikor pontosan definiált forduló- és sarokpontok alapján életszakaszokat rögzítenek - ahogy azzal a természetben sehol máshol nem találkozhatunk"...

(André Stern)

A tavasz után mindig a nyár, majd az ősz és a tél következik, a megszületés után a gyermek intenzív fejlődésnek kezd (bár már igazából előtte, a 9 hónapnyi fejlődés az egyik legintenzívebb fejlődés, ez még ugye méhen belüli), a világot a maga kíváncsiságával akarja felfedezni. Egyszerűen nyitott a világ felé és ez így van, így lenne egészen halálunk pillanatáig, ha a kíváncsiságot, az érdeklődést idő előtt nem ölik ki belőlünk. Nagypapám egy csodálatos ember volt. Számomra az egyik legcsodálatosabb. Mindig tanult valami újat. Na, nem úgy, hogy leült és akkor most vegyünk elő egy tankönyvet. A fenét! Éppen azt, ami érdekelte őt. Amolyan modern Papa volt. 80 év felett és mobiltelefont használt. Pedig előtte vezetékese volt, de érdekelte, megtanulta. Számára az iskola élmény volt, mert akkoriban bizony még a gyerekhez szabták az oktatást, és nem fordítva. Nem a gyereket akarták egy sablon alapján egyformára, vagy közel azonosra faragni. 

A gyermek nem akar, és ha figyelünk rá és az ő üteme szerint haladunk, akkor nem is fog burokban felnőni. A gyermek kíváncsi, a világ dolgai érdeklik, minden, ami körülveszi, minden, ami új. Egy kedves barátom kérdezte, hogy mi érdekli az én legnagyobb lányomat. És amikor erről be kellett számolnom, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen minden. Minden, ami körülveszi, minden, ami történik vele, amit kipróbálhatott, amit láthatott, ami mély benyomást hagyott rajta. Szülőként az elsődleges feladatunk a gyermekünk. A gyermekünk szükségleteinek kielégítése, ami ugye tudjuk, nem csak fizikai szükségletek halmaza. Érzelmi biztonságot, a legerősebb kötődést kell megadnunk neki, mivel még sok szempontból védtelen, de az érzelmi töltet egyfajta védelemmel látja el, mely élete végéig ki fog hatni rá. És amikor eljön a megfelelő kor, önállóan, magától fog "leválni" (a szó átvitt és valós értelmében is). Ez az út, melyen végigkísérjük csemeténket, hosszú, de visszatekintve rövid, örömmel és sokszor lelkiismeret-furdalással, könnyekkel, fájdalmakkal teli. De épp ezek a dolgok lesznek azok, melyek erősítenek bennünket. Mindannyiunkat, mint családot. Mert a legfontosabb alapegység egy társadalomban a család. Család nélkül nem működhet hosszú ideig egy társadalmi szerkezet. A család elkorcsosulása visszafordíthatatlan problémákhoz vezet. És amikor a freeschooling mellett tettem le a voksom, akkor ez volt az, ami motivált. Mivel ha kiszakítják a gyermeket a szerető családból és egy olyan közegben helyezik el, ahol teljes mértékben képtelenség mindenkinek egyforma érzelmi töltetet adni, ahol minden szükségletét megfelelő módon kielégíteni (minthogy ezt a valóságban tapasztaltam is), akkor ott már sérül. És persze, fog sérülni még az a gyermek. Vekerdy tanár úr mondta, hogy az éhezésre se úgy készülök fel, hogy akkor előtte koplalok, hogy majd kibírjam. Mert abba beledöglök. Nem. Minden alapvető szükségletem legyen kielégítve, s amikor ez megvan, akkor önállóan, bátran és lelkesen, önbizalommal telve lépek ki a nagybetűs világba, amelyben már előtte is léteztem. 

"Minden emberi lény számára létszükséglet az önmagával való elégedettség."

(Alexander Sutherland Neill)

De ekkor már megszűnik a szimbiózis. És jöhetnek a kihívások, amelyek erősítik az embert. (Megjegyzem, hogy a nevelés, mely a családban kezdődik, az egyik legnagyobb kihívás szülő és gyermek szempontjából egyaránt. A szülő tanul, rengeteget tanul a gyermek által, megtanul empátiával fordulni a másik felé, megtanul változni, mert a gyerek akarva-akaratlanul kemény tükröt tár elénk és bizony a legtöbbször nem tetszik, amit mutat.

"a felnőtteknek nem kell állandóan azzal foglalkozniuk, hogy a gyerekeiket neveljék. Sokkal hatékonyabb - és kellemesebb -, ha a felnőttek csupán arra korlátozzák tevékenységüket, hogy jó példával járjanak elől, és saját viselkedésükkel olyan légkör megteremtéséhez járulnak hozzá, amelyben mindenki jól érzi magát. Ám ne feledjék, hogy az ilyen légkörnek is óhatatlanul velejárói az előrevivő konfliktusok!"

(Jesper Juul)

De hasonlóképp tanul a gyermek is. Eltanulja a társadalmi normákat, ahogy anyu, apu egymással beszél, ahogy viselkedik, ahogy a szomszéd néni, bácsi, a boltos, a postás, a barát és mindenki, akivel csak társadalmi érintkezésbe kerül, hogy viszonyul egymáshoz, hogy viselkedik. Mi ez, ha nem az egyik legfontosabb dolog, amelyet el kell, el kellene sajátítanunk?) 

A kiszolgáltatottság kérdéséről írtam előző posztban, itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy az unschooling, vagy freeschooling lehetőségére is megvannak a törvényi feltételek, minden csak utánajárás kérdése. 

Köszönöm, hogy most is Velem voltál! Hálás vagyok, ha olvasol és segíthetek! 

U.I.: ha kérdésed vagy észrevételed van, ne habozz! Írd meg, hátha az én tapasztalatom gazdagít Téged is!