Félelem, avagy FÉL-ELEM

Félelem, avagy FÉL-ELEM

Előre szeretném leszögezni, hogy az általam leírtak saját tapasztalatok, saját meglátások, saját egyéni utam egy részének megosztása. Nem kell és nem szabad kizárólag igazságnak tartani (ahogy semmit, amivel találkozik az ember élete során), viszont amennyiben élből ellenállást vált ki a kedves Olvasóból, arra talán érdemes ránézni, mi az, ami pontosan betalál, milyen fájdalmat, ellenállást vált ki, s annak merre lehet a valódi gyökere.

Szeretettel írtam, s talán azért, mert így a napjaimban megjelenő félelmeimen, kétkedéseimen én is hamarabb tágabb perspektívát tudok váltani, s ezáltal az elfogadás, befogadás, transzformáció részemről, részemre is hamarabb érkezik. Tehát részben önös érdek. Részben meg nem, mivel az utóbbi időben tapasztaltam meg igazán az adásnak, mások emelésének azt a különösen csodálatos érzését, amelyet akkor még nem is gondoltam, hogy meg fogom, sőt, féltem, rendkívül féltem, mit fognak gondolni. De félelmem a tekintetben elszállt, vagyis inkább megszelídült, s biztosan van, vannak, akinek, akiknek a véleményes dobozkája nyílt ki, de tudom, hogy azzal meg már nincs dolgom.

S hogy akkor mégis miért írom? Amikor annak idején nekikezdtem, nekikezdtünk az otthonoktatásnak, s azon belül is egy hazánkban is akkor még meglehetősen idegen fajtájának, nem tudtam megnevezni a miértet, egyszerűen feszített odabent valami, amely azt mondta, EZ az utunk. S azóta már 6 év is eltelt, mégis újabb és újabb kihívások érkeznek.

Nem csak a gyermekek profitálnak ebből. A szülők is. Ha eléggé nyitottak. De még akkor is, ha nem feltétlen azok. Folyamatos változásban vagyunk, melyet a tradicionális elképzelés, az élet kerekének tradicionális útja követése során nem, vagy nem feltétlen veszünk észre. Legalábbis bennem erősen éltek (és minden bizonnyal még ma is vannak, de gyakorlom az éberséget) olyan hiedelmek, mint a gyermekek kórházban születnek, hogy a szüléshez szükséges az orvos, hogy egy nő magától szüljön? (hát ilyen úri huncutság fel sem merült bennem), aztán bizonyos korban a gyermeknek különböző intézményben a helye, hogy a munka az valami szükséges rossz lehet, hogy aztán majd szépen 65-70-75-80 évesen nyugdíjba vonulhassunk. És ugye a kört még bőven lehet(ne) folytatni.

Ezt a tradicionális utat szakította meg az otthontanulás. És aztán szép sorjában a többi. 😊 És közben rájöttem arra, mennyi félelmet cipelek. Vagyis először én lelkes naivsággal próbáltam a világ tudtára adni, micsoda nagyszerű lehetőség áll mindenki rendelkezésére, de be kellett látnom, hogy nem mindenki gondolta így (és ma már tök logikus, de akkor én annyira ennek fényében éltem, hogy mindenkivel meg akartam ismertetni). Közben jöttek azok a dolgok, melyeket emberi gonoszságnak, rosszindulatnak is nevezhetnénk (bár mára sikerült megértenem, hogy valójában ezek mind sebek, melyek nem kerültek feldolgozásra, ill. félelmek, melyeket tovább akarnak adni), amik meg-megtorpantottak, olykor-olykor vissza-visszahúztak.

Meglehetősen intenzíven élek ezen időkben. Hogy a saját félelmeimen át tudjak lépni, mégse bántsak vele másokat, s legfőképpen ne akadályozzam vele gyermekeim fejlődését. S ha mégis megtörtént az előzőek közül valamelyik, meg tudjak magamnak bocsátani, hiszen tökéletlenül vagyok tökéletes (ahogy mindnyájan azok  vagyunk).

Hogy konkrét példával éljek. Valamikor, nagyjából 4-5 évvel ezelőtt B, aki akkor 1-2 éves lehetett, nem akart sapkát felvenni. Tél volt, meglehetősen hideg. Akkoriban sokszor jártam-keltem a gyerekekkel biciklivel, B pedig a kerékpáromra rögzített gyermekülésben utazott. Sapka a táskámban, merthát ha mégis kellene. Aztán találkoztunk valakivel, aki megkérdezte, miért nincs B-n sapka. Mondtam neki, hogy nem szeretne felvenni. Majd odavetette nekem, hogy nehogymár egy gyerek mondja meg. (Pfff. Jött minden érzés, elbizonytalanításon túl, önmagam megkérdőjelezésén át, a haragig mindenféle érzés). Ma már értem, megértem, hogy akkor az illető a legjobbat akarta nekünk, s valószínűleg ő élete során soha nem kapott szabad kezet élete önnön irányítására, döntéseinek saját magának való meghozatalára. Vagy ha nem is soha, de gyerekként semmiképpen sem.

S hogy miért írom mindezt? Arra jöttem rá, hogy sorra bukkannak fel a félelmeim, melyek megoldásra várnak, melyek továbblépésre inspirálnak. Nem mindig könnyű, de amint a fókuszom a könnyedségen van, máris azzá tud válni.

És amit nem elhanyagolandó megemlíteni, hogy a félelem (vagy fél-elem) sosem tudja önmagában kihozni belőlünk a teljes potenciált.

Megköszönöm, ha megírod nekem akár itt a bejegyzés alatt, akár privát üzenetben, hogy számodra mi az, ami félelemmel tölt el, valamint azt, hogy teszel annak érdekében, hogy abból az állapotból tovább tudjál lépni.

Seth megszólal _ 1. rész

"A látszat néha mindig csal. Igen kedves barátaim, eljött az idő több szempontból is, hogy újra beszélgetésbe kezdjünk. Aki még emlékszik rám, az tudja, hogy régen állok az emberiség szolgálatában. Fizikai megtestesüléseim száma sem mondható kevésnek. Ismerlek titeket, néhányatokat több inkarnációból is. Itt vagyok veletek, ismerem a nyelveteket. Ez meghatározó jelentőségű a feladatom szempontjából.  Magától értetődőnek hiszitek, hogy használjuk a szavaitokat, azaz kommunikálunk, ez azért nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. A szavak ugyanis messze nem fedik le mondanivalónk lényegi tartalmát. Megjegyzem, adott kommunikációs zavarok köztetek is előfordulnak, pedig elvileg egy nyelvet beszéltek. Gondoljatok csak bele, hányszor fordult már elő, hogy magyaráztál valamit, aztán megpróbáltad ismét, aztán másképp, és nem értették. Kicsit mi is így vagyunk ezzel, csak már egyre többen vagytok, akik értik. Vagy ha nem is mindent értetek, de érzitek. Mert ez a forma, amit egy színházi jelmezként magatokra vettetek, nem alkalmas bizonyú mélységű információ befogadására. Úgy lett megalkotva, hogy ne legyen alkalmas. Különben nem tudnád olyan élethűen játszani a magad számára megírt szereped. Pontosítás végett meg kell említenünk, hogy mindezt szigorúan a fizikai érzékszerveidre értjük. Mert amit most látsz, az nem más, mint egy álvilág. Úgy néz ki, mintha valódi lenne, de korántsem az. Egyre többen vagytok, kik így vagy úgy, de tapasztaljátok a belső érzékelést, amelyhez nincs szükség fizikai értelemben vett érzékszervekre, mint pl. a szem, vagy a fül. Megjegyezzük, nemcsak a fületek, a szemetek is isteni. Sőt, magatok vagytok az isteni tökéletesség. De ennek a tökéletességnek is vannak különböző szintjei. Nem úgy értve, hogy az egyik szint tökéletesebb a másiknál, hanem egyszerűen más és más. Amikor egy írni tanuló kisiskolás rajzolgatja a betűket, az épp oly tökéletes, mint az a középiskolás, aki a fizika leckét írja. Mindenki a maga szintjét tanulja. És ezt vegyétek amolyan alapvetésnek. Aki most kezdi az iskolát, nem butább annál, mint aki már kijárta. Egyszerűen a tapasztalása elején jár, bizonyos szempontból. Más szempontból pedig könnyen előfordulhat, hogy kezdőként többet tud a tanáránál is. Sőt. Az egész tantestületnél.  Egy olyan világban játszátok a szerepeteket, ahol a látszat nemcsak néha csal, hanem minden esetben. Divatosan illúziónak szoktátok hívni. Aki még a tapasztalása elején jár, azaz kisiskolás, még teljes átéléssel adja át magát a játéknak. Mert még nem tudja, hogy játszik. Ezért nagyon komolyan veszi az egészet. Sokszor véresen komolyan. Aki már kicsit régebben járja ezt az iskolát, az már néha-néha megengedi magának a lazulást. Tágítja a határait. Felfedezi önmagát. Ily módon kezd számára egyre egyértelműbbé válni, hogy egészen más szabályok szerint is lehet ezt a játékot játszani, mint ahogy eddig tanulta vagy gondolta. Seth-ként elsősorban ez utóbbiakhoz kívánok szólni. Ezt fontosnak tartom leszögezni, tekintve, hogy mondandóm időnként bonyolultnak nevezhető azok számára, akik még a régi szabályokhoz ragaszkodnak. Úgy értve, kizárólag a fizikai érzékszerveiket használják és csak azoknak hisznek. Bizonyos értelemben nekünk is megvan a jól körölhatárolható szerepkörünk.  Természetesen itt sem szó szerinti határokat kell érteni, de a szavaitok adta keretek tekintetében még mindig ez a legjobb és leginkább kifejező meghatározás. Az sem véletlen, semmi sem az, hogy ennyit lovagolok a szavakon, egyrészt, mert szó szerint, tényleg szeretek lovagolni, másrészt folyamatosan finomítom a nyelvetek adta lehetőségeket. Nem szó szerinti fizikai nyelvetekre gondolok.  Fontos tudnotok, hogy mi is folyamatos átalakulásban vagyunk. Ti ezt fejlődésnek hívjátok. Az átalakulás energetikailag inkább fedi a valóságot, de ígyis-úgyis fogom riszálni, akarom mondani, használni. Kihasználni, mármint a helyzetet, hogy lazuljanak a keretek. Egyre könnyebb veletek. Tudom, hogyha nem is értitek, már érzitek, hiszen egészen más a minőségetek. Elkezdtétek levetni a jelmezeiteket."