Az otthonszülésem
története
Még jóval várandósság előtt sokat olvastam a szülés
természetes folyamatáról, arról, hogy a nők miként tudják megszülni gyermeküket
önállóan, intézményen kívül is. Amikor olvastam a témában, zsigereimben
éreztem, hogy a leírt dolgok úgy igazak, úgy valósak, ahogy vannak. Felismertem
az előző szülések által történt traumatizáló hatásokat, amelyeket akkor, abban
a pillanatban, életem azon szakaszában nem annak éltem meg, mert nem
rendelkeztem kellő információval, s mert az utóbbi évtizedekben az lett az „általánosan
elfogadott”, ha az ember fia, illetve ez esetben lánya az orvos szavára
hallgat, mert az Ő szavuk szent (és sérthetetlen). Na jó, nem. De ugye
emlékeztek arra a korra, amikor a falvakban a tanár és az orvos volt csak a
mindentudó. Akkor még nem volt ekkora információ-áramlás, sokkal kevesebb
tapasztalatot cserélhettek egymással az emberek, s abban az időben többnyire
valóban az orvos volt az ember egészségének „mindentudója”. Ma már e téren
azért jóval modernebb felfogások ütik fel a fejüket, ti. az ember ismeri
legjobban önmagát.
Az információk áramlottak, kerestem, kutattam, s az újabb és
újabb tapasztalatokat elraktároztam a szürkeállományba. Mind több nőt, mind
több szülést ismertem meg, bizonyos mondatok, bizonyos szituációk újra és újra
ismétlődtek – helytől, orvostól függetlenül. Ezek, s az előző szülések
történései összeillesztették „odabent” a puzzle-t, így rengeteg feldolgozandó keletkezett,
már tudati szinten.
Mindig is azt mondtam, hogyha újra várandós lennék, szeretnék
otthon szülni. A várandósságom meglehetősen későn, a 19. hétben lett publikus.
Nagyon vágytam arra, hogy háborítatlan körülmények között, itthon születhessen
meg a babám. A várandósságom előrehaladásával együtt a háborítatlanság fogalma
egyre inkább tágult számomra. Háborítatlan, mert felesleges kanyart nem akartam
az orvosnál tenni (abszolút panaszmentes várandósságom volt), mint ahogy
háborítatlan amiatt is, mert a lelki békém, s a személyem tisztelete a szülést
támogató, kísérő szakember számára evidencia volt. Akkor döbbentem rá, mennyire
„hagytam” magam sokszor kiszolgáltatottnak lenni, amikor az utolsó
trimeszterben elmentem a szülést támogató szakemberhez (ismertebb nevén a
bábához – félve használom ezt a csodálatos szót, mert az utóbbi időben már-már
szitokszóvá vált…). Ő (is) volt az, aki,
annak érdekében, hogy a magyarországi törvényeknek megfelelően otthon születhessen
szaksegítség támogatása mellett a baba, megállapította, hogy a baba fejvégű.
Továbbá más szakmai okból, ti. a köldökzsinór előreesésének kizárása nyomán
(ami veszélyt jelenthet) vizsgálatot végzett. Nem tudom szavakba önteni azt az
érzést, azt a megdöbbenést, amit akkor és ott tapasztaltam. Nem „nekem esett”, nem
„rutinszerűen feküdjön fel-t mormolt a „bajsza” alatt, majd matatott”, hanem
megkért, hogy szóljak, hogy mikor állok készen a vizsgálatra, s még közben arra
is felhívta a figyelmemet, hogy ha „neadjisten” fájna, szóljak. Azt már
mondanom sem kell, hogy „hab volt a tortán”, hogy vizsgálat közben elmondta,
hogy épp mit érzékel, s mi hogy áll odabent, elmagyarázta mi-micsoda. Óriásit
fordult velem a világ(nézetem) – ismét.
A várandósságom nyomán férjjel megállapodtunk, hogy nem az
otthonunkban lesz a szülés, hanem egy fővárosi lakásban. Legalábbis ez volt a
terv. Legalábbis egyszer úgy értettem, megszületett ez a megállapodás, máskor
pedig épp az ellenkezőjét: egyáltalán nem támogatja ezen ötletet. Persze a
hónapok során többször előjött a szülés témája, amiben nem feltétlen értettünk
egyet. Már-már mindent elengedtem a dologgal kapcsolatban, ugyanakkor
telis-tele éreztem magam dühvel, mondván, mit nem mondok jól, hogy megértse,
NEM AKAROK KÓRHÁZBAN SZÜLNI? Hétvége volt, a határidő a szülés előtti
papírozásra vészesen közelgett, vagyis hétfőn kellett (volna) megküldeni a
papírokat az illetékeseknek. Két opció volt számomra, legalábbis akkor úgy
éreztem. Mivel nem értünk egyet, én már nem is akarom, hogy ott legyen velem.
Így lesz mindnyájunknak a legjobb. De ez amolyan durcás dolog volt, így a másik
dolog felé húztam. Vagyis fejben elkezdtem tervezni, hogy kiutazok egy
jóbarátomhoz, s időközben lesz, ami lesz, átadjuk magunkat a dolognak.
Külföldön amúgy is többnyire sokkal lojálisabbak, megértőbbek és elfogadóbbak
az otthon szüléssel kapcsolatban.
Átadtam magam a gondviselésnek, s teljes bizonyossággal, hogy
minden a nekem lehető legjobban fog történni, igyekeztem nem rágódni a dolgon.
Hétvége mindkét napján, szombaton és vasárnap hajnali 2-kor
is fájásokra ébredtem – de mivel nem történt semmi, így láttam, jósló fájások.
Nem nagyon tulajdonítottam a dolognak nagy jelentőséget, minek utána az előző
terhességnél már ismert jelenség, a jóslófájás hetekig is húzódhat – s
tulajdonképpen nekem több, mint 3 hetem van még a „kiírt” időpontig. Aztán
hétfő hajnalban, fél háromkor ugyanúgy fájások. Picit erősebbnek éreztem, mint
előző napokban, s mivel kíváncsi voltam, beültem egy kád meleg vízbe. Ti. a
jóslófájásokat a meleg víz csillapítja vagy teljesen elmulasztja, míg a „buli-van”
fájások tovább erősödnek. A fájások nem múltak, azonban nem is rendszereződtek,
így már biztos voltam benne, hogy ebből valamikor szülés lesz – de mint úgy a
szülések általában, ugye nem kiszámíthatóak a hosszuk, nem kapkodtam, s nem is
riasztottam senkit. Az előző szülés tapasztalata alapján: akkor majd’ egész nap
jöttek a fájások, igaz, ott a finis felé már szépen rendeződtek is, csökkenő
tendenciát mutatva a két fájás között eltelt időt figyelembe véve – nem úgy a
fájásokét, ugye… Szóval feküdtem, ültem, fájtam. Aztán éreztem, hogy már baromi
erős. Hoppá, a bébi hamarosan érkezik… De már időt sem hagyva bármilyen
akcióra, ő csak jött, előtte a tolófájásokkal együtt. Két tolófájás között
kiáltottam férjnek, aki épp hajnali álmát folytatva semmit sem hallott a
dologból. Illetve aztán mégis, aggódva, rémülten sietett be a fürdőbe. Bennem a
várakozás, ugyanakkor a találkozás izgalma, a kívánság megvalósulásának
eufóriája, s minél nagyobb erő vett körbe. Ámde meg kell hagynom, hogy éppen
ezzel egy időben, pont ugyanakkor óriási mértékű aggódás és halálfélelem vett
hatalmába. Utólag, ha egy szóval kellene jellemezni a dolgot, akkor
eufórikusnak mondanám. De ez az egy szó nem tudja kifejezni azt az érzést, azt
az erőt, azt a megerősítést, hogy IGEN, megcsináltuk, MI NŐK, TÖKÉLETES TUDÁSSAL
ÉRKEZTÜNK. A testünk tudja, hogyan kell. Egyfajta biztonságot kaptam azáltal,
hogy megtapasztaltam annak képességét, hogy itt most nem irányít senki és
semmi. Itt most a folyamat az ÚR (vagy épp ÚRNŐ). S ezt a folyamatot nem szabad
és nem is kell megzavarni, beleavatkozni. Amint megfogtam a kisbabám, vele
együtt egy rendkívüli erőt kaptam. Erőt és tudást arra vonatkozóan, hogy
mindenre, bármire képesek vagyunk, mi emberek. A válasz, a megoldás mindig
megérkezik. Nagy részben ez az esemény adott egy akkora erőt, amely segít
abban, hogy merjünk bízni, merjek bízni önmagamban, a folyamatban. A babám
csodálatos mázas teste, az örömmel teli szoptatás pillanata, a köldökzsinór nem
azonnali elvágása… Mind-mind szívembe vésődött csodaként hordozom.
A mai napig csodálatos élménynek éltem meg. A későbbiekben
szeretnék kitérni a várandósság-gondozás mikéntjére, arra, hogy a hivatali
szervek hogy magyarázzák félre, mert ők sincsenek vele tisztában, mi az a
várandós-gondozás, s mikor gondozatlan a várandósság, ill. szeretnék kitérni
arra is, hogy a kórház intézménye hogyan fogadja az intézményen kívül szülő
nőket. (Elég gyalázatosan, ha röviden kell megfogalmazzam).
Akkor még nem tudtam, hogy nem kötelező kör az intézményen
kívüli, szaksegítség nélkül történt szülés esetén a kórház, ezért férj kihívta
a mentőket. Innen már minden más irányba kezdett átváltani, elég kalandosra
sikeredett a bent töltött időszak (volt benne „szülészeti” erőszak, saját
felelősségre történő vizsgálat és pihenés kihagyása, baba magára nem hagyása, ill.
éjszaka max. 2 óra alvás, de erről majd legközelebb).
Milyennek élted meg a szülésed? Hol és hogyan született a gyermeked? Mit gondolsz az otthonszülésről?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése