Ez a bejegyzés a születésnapomon
került feljegyzésre. Megleptem magam egy agyagozással, így épp utazóban vagyok
Budapestre. Most nem autóval, mert ott nem tudnék sem írni, sem kapcsolódni
másokhoz. Na jó, ez így nem igaz, a gyönyörű, csodálatos 7 hónapos gyermekemhez
mégis. Konkrétan a társadalom többi tagjához nem. Az utóbbi időben rendkívül
élvezem az embertársaimmal való kommunikációt, így ha lehet, ezeket a
lehetőségeket megragadom.
Meg aztán az autóban nincs klíma,
ami nélkül egy esetleges dugóban kegyetlenül lehet szenvedni. Legalábbis én
szoktam. Plusz ha P-nek ölelésre, kapcsolódásra van szüksége, az utam így
folytatódik, egy félreállással nem kell megszakítanom, se stresszelnem azon,
hogy vajon hol fogok tudni megállni?
Na de hogy mi inspirálta ezt a
bejegyzést? FB-on egy kedves barátom bejegyzését olvastam. Csodálatos családja
van, csodálatos gyermekei, nagyszerű életük. Az állami bedarálós-büntetős
„szolgáltatás” viszont őket is betalálta. (Értsd: gyermekvédelem és társai). Tudniillik
a fejekben sokszor okoz gondot, hogyha valami nem olyan, hogyha valami más,
mint a megszokott, akkor az már nagyon sok esetben „problémás”. A szokások
rabjai vagyunk. Azonban úgy vélem, a kérdés mindig az, hogy érdemes-e egy
szokáshoz ragaszkodni akkor is, amikor annál már építőbbet, „előrevivőbbet” is
találunk? Azok, akik tovább vitték a társadalmat, azok a fejlődést adták az
emberiségnek, előrelépést hoztak, új elképzeléseket vittek az életbe. Lássuk
például a repülőgép esetét. Amikor a Wright fivérek elmondták elképzelésüket,
akkor az emberek kinevették őket, mondván, egy vas test ugyan hogy fog tudni a
levegőbe emelkedni? Lehetetlen. Mondták. És ma már rendkívül hálásak lehetünk
nekik, mennyi csodálatos helyre jutunk el nagyon rövid idő alatt.
Úgy gondolom, az életben egy
dolog az állandó. Ez pedig A VÁLTOZÁS. Darwin is megfigyelte, hogy az a
legéletképesebb faj, amelyik a leginkább fogékony a változásra (nem a
legügyesebb, nem a legerősebb, de még csak nem is a legokosabb). Miért is ne
hallgatnánk Darwinra?
Visszatérve a fő témámra: Mivel
más módon közelítettek a gyermekneveléshez, anno idején kikezdték őket. Azóta
már „szent a béke”, ha lehet így fogalmazni. Vagyis annyira nem, mert a lelki
terhei még nyomokban a családban maradt. Az otthontanulás módszereit, amit ő
használ, ugyanúgy közzéteszi, mint ahogy különböző kutatásokat is. Ugyanis
„szabadidejében” (már amennyi három gyermek mellett van…) komoly kutatásokat
végez, tanulmányoz. Az általa írt bejegyzés összehasonlította azt, hogy mi
történik, ha egy családnál bizonyos körülményeket nem találnak rendben, ill.
amennyiben a gyermek állami intézményben élnek, ott ugyanezen körülmények ellen
már az állami gyermekvédelem nem lép fel. A kommentek épp úgy megérintettek,
mint maga a bejegyzés. Van olyan kedves barátom, aki állami gondozott volt. A
mai napig viszi ennek terheit. Hiányzik a kapcsolódási képessége, az az
együttérzés, amely általában megvan az emberekben. Vagy ha nem is hiányzik, hát
jó mélyre le lett tolva, melyet bizony sok önmunkával tudna előhívni. Azonban
nem érzi ennek szükségességét, mivel már régen elfelejtette. Valamikor pici
korában. Rendkívüli ember, de szenved. Mert valamikor valahogyan bekerült egy
helyre, ahol az együttérzés csíráját sem érzékelte, ahol sok esetben
kifejezetten tiltják a gyermekekhez való kötődést, pedig ti. a gyermekeknek
fejlődéséhez elengedhetetlen a kötődés, az együttérzés. Tehát az egyik
legfontosabb, ha nem a legalapvetőbb dolog a kötődés megléte. Számtalan
szakirodalom, számtalan orvos beszélt és beszél ennek jelentőségéről.
Ha ma lennék kisgyerek,
valószínűleg az az élet, amit gyermekként éltem (legalábbis egy része) nem
mindenkinek lett volna éppen tetsző, s jóllehet, a testvérem és én is állami
gondozásba kerülünk. Mert egy túlbuzgó, a következményeit a cselekedeteinek nem
átgondoló, talán mondhatjuk azt, hogy „ő csak a legjobbat akarja” habitusú
állami szervnek az alkalmazottja „segíteni” akar.
Nektek vajon mi a segítés,
segítség? Elmesélem, én mit értek ez alatt. Azt, hogy legelőször is békén
hagyom a másikat. Másodsorban, ha valóban segíteni szeretnék rajta, akkor létrehozok,
kialakítok egy valóban őszinte, bensőséges viszonyt az illetővel. Amihez valóban energia, valóban
hátsó szándék nélküli kíváncsiság, nyitottság, odafigyelés kell. Nekem is volt
részem már felnőttként, családanyaként olyan kapcsolódásban, amelyben a másik
fél állítása szerint segítő szándék állt a háttérben. Barátok állítása szerint
pedig csak a saját akaratát akarta rám erőltetni. Az ilyen kapcsolat nem
segítő. Ez irányító kapcsolat. Nekem ez a történet akkor nagy tanulság volt,
hogy hol húzzam meg a határaimat.
Visszatérve az eredeti
gondolatmenethez: mi lenne, ha megtanulnánk a másik igényeire figyelni? Mi
lenne, ha a segítés nem a szülőktől való elszakításról szólna, hanem a
szeretettel teli odafigyelésről, odafordulásról? Mi lenne, ha beleképzelnénk
magunkat annak a személynek a helyzetébe, akit éppen fenyegetnek (mert a
következményekkel való dobálózás akárhogy is, de a fenyegetés egy része)? Attól
a bizalom valóban megjön? Az a szülő, aki elveszti a gyermekét, vajon mit élhet
át? Valóban ott kell benne élnie azoknak a szavaknak, hogy a Te hibád? Változz
meg! Az ítélettől nem fog tudni megváltozni. Eszközöket kell adnunk neki, de
azt is úgy, hogy ne legyen tolakodó, ne legyen emberi méltóságában sértő.
Most is, mint eddig is,
szeretettel veszem a gondolataidat, érzéseidet, meglátásaidat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése