Tükör

Először is szeretném megköszönni az érdeklődést! 

Csúcs szuperek vagytok!!! 24 órán belül már 100 felett volt az olvasottság. Szívből örülök Nektek!!

 Annyi minden van, amit szeretnék megosztani veletek, annyi minden forog a fejemben, zakatol a gépezet, közben persze harcolok a hétköznapok feladataival. Általánosságokat és konkrét eseményeket is szeretnék megosztani. Tapasztalatokat, melyeken átmentem, hogy ki-ki le tudja vonni a maga tanulságait. Szeretném hálám, köszönetem is kifejezni. Szóval végtelen hosszú a sor. Megtölthetnék vele egy egész oldalt, így hát inkább nem is szaporítom tovább a szót. Itt van az újabb olvasnivaló. Sok szeretettel!

Amikor az ember lánya vagy fia elkezdi önmagát vizsgálni, építeni, kegyetlen tükörrel fog szembenézni. Olyan dolgokat vesz észre magán, amiről nem is gondolná, hogy vannak. Nekem például rá kellett döbbennem, hogy sokszor, amit másokban vélek találni negatívumot, valójában bennem van, magamban hiányolom, azonban a másik emberre vetítem rá. Ismerős? A szálka és a gerenda tipikus esete... 

"Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda? Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát."

(Máté 7:1-5)

Vagy amikor ráébredek arra, hogy felületes volt a figyelmem. Persze, senki nem tud mindent megjegyezni, de most valahogy mégis sikerül a szavak mögé látnom. Nem mindig, de épp most tanulom. Folyamatosan. Kisebb-nagyobb sikerrel. Amikor ráébredek, hogy újra ebbe a hibába estem, tudatosabban figyelek magamra. Irtó nehéz a tudatosság megtartása. Szerintem, eddigi tapasztalataim szerint ez igényli a legtöbb energiát. Régebben azt gondoltam, milyen nagy divat lett a tudatosság, mint szó, mint kifejezés használata. Mindenhol erről olvastam. Ezzel találkoztam. Nem tartottam többnek, mint valami marketing szöveg, amit használva az ember úgy érezheti, hogy ő most jaj, de klassz ember... Tévedtem. Vagyis inkább tovább gondoltam. Stílszerűen azt mondanám, már mögé látok. De mit is jelent a tudatosság? Számomra azt jelenti, hogy megpróbálom nem csak a saját szemszögemből vizsgálni a dolgokat, és a fellelt hibáimat átgondoltan próbálom kerülni, más stratégiákat alkalmazva. Nagyszerű irodalmat találtam egyébként Dr. Thomas Gordon: P.E.T. - A gyereknevelés aranykönyve és Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak c. könyveiben. Erősen ajánlom őket mindenkinek, akit e téma vonz.  Nekem a kedvenceimmé váltak.

"Ha empatikusan és gondosan hallgatunk valakit, fokozatosan megértjük őt, és becsülni tudjuk azt a módot, ahogyan ő látja a világot - és amint a helyébe képzeljük magunkat, tulajdonképpen azonosulunk vele. Kivétel nélkül mindig a közelség, törődés és szeretet érzése alakul ki bennünk az iránt, akivel vállaltuk ezt az azonosulást. Együtt érezni, empatizálni valakivel annyit jelent, hogy miközben megengedjük különállását, szívesen csatlakozunk hozzá, illetve vagyunk vele. Így rövid időre társává válunk az életet kitevő hosszú utazás egy részére. Ehhez mély szeretetre van szükség." 

(Dr. Thomas Gordon)

Visszatérve a tükörre. Amikor valaki viselkedését tanulmányozzuk velünk szembe, el kell gondolkodnunk, vajon mi váltottuk ki ezeket az érzéseket? Vagy egy megfogalmazatlan fájdalmat szeretne megértetni?

Mesélek egy történetet. Adott egy gyermek, F. Normál tempóban fejlődő, de semmit nem elkapkodó típus. Aztán adott egy másik gyermek, Zs. Utánozza F-t, számára az elsődleges minta F lett. De valahogy mégis más. Egyedi. Mint F. Mert szerintem minden gyermek egyedi. Mint ahogy alapesetben minden felnőtt is az lenne. Lehetne. Ha akarná. Szóval adott két gyermek. Megszoktam, hogy F már bizonyos dolgokat csinál, Zs pedig utánozza. Aztán amikor hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy a kis Zs-nek, aki akkor közeledett a 3. évéhez, mekkora mércét állítottam. Akaratlanul, de mégis. Elvártam volna. De miért? Mire ez a sok elvárás? Holott rá kellett jönnöm, hogy ne én várjak el, hanem tőlem várhatnak el. Hisz ők még oly kicsik. És olyan jól működik a természetes rendszerük. Csak rájuk kell figyelni és figyelni és figyelni. A szükségleteikre. És a szükségletek mögött meghúzódó igényekre. Miért alakult ki? Hogy alakult ki? Mi játszódhat le benne? Mit tehetek annak érdekében, hogy javuljon a helyzet?

"gyerekeink magatartása a család egyensúlyhiányaira is rámutat. Ha egy gyerek nehezen kezelhető, azzal az egész család elé tart tükröt."

(Jesper Juul)

 Ennek a történetnek a háttere egyébként a következőképpen alakult. Adott volt egy állami óvoda, ahonnan belső megérzéseim és a konszenzus megtalálásának hiánya odáig vezetett, hogy váltottunk. Alternatívra. Merthogy AZ alapjaiban a gyerekekre épít. Az ő igényeiket veszi figyelembe. Elmentünk egy tőlünk 30 km-re található waldorf óvodába, ahol ovis életét Zs is megkezdte. Amint ott tett-vett a többi kis pajtása között, rá kellett döbbennem, milyen kicsi még. Az egyik legkisebb volt közöttük. Merthogy vegyes csoport volt. És neki is könnyű volt a testvérével is együtt lenni. Szóval amint ott néztem a kis önállósodásra törekvő és önállósodó gyermekeket, akkor esett le az a bizonyos. Hogy mennyit várok el. De miért is várom el? Megtapasztaltam, és döntöttem, hogy változtatnom kell. Magamon. Az elvárásaimon. Merthogy csak magamtól várhatok el.

"a felnőtteknek [...] néha fogalmuk sincs, hogyan érint másokat a viselkedésük. Saját céljaikra figyelvén esetleg egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy milyen következményekkel jár a másik emberre nézve, amit éppen csinálnak. De amint megmondják nekik, többnyire igyekeznek tapintatosabban mozogni: a figyelmetlenség figyelmességgé alakulhat."

(Dr. Thomas Gordon)

Vagy amikor valamit nem megbeszéléssel akartam megoldani. Hanem a hatalmam fitogtatásával ("azért, mert azt mondtam"). Attól még a gyermeki kíváncsiság ott marad. És ha kell, mert nem életveszélyes a dolog és mert nem tudtam észérvekkel meggyőzni, elmagyarázni, hát újra megpróbálja. Legfeljebb nem nyíltan. Ami már az én, vagyis a mi, a kapcsolatunk problémája lesz. Merthogy a büntetéstől vagy a haragtól való félelem miatt inkább nem nyíltan fogja megtenni. Hanem sunyin. Na akkor jó néhány generációs probléma okára is ráébredtem, és persze elsősorban a bennem lévő tulajdonságok megváltoztatására. 

"Nem kell, hogy a változás fáradságos, fájdalmas és hosszadalmas procedúra legyen."

(Michele Weiner-Davis)

Merthogy erős, bizalmas kapcsolatot szeretnék a gyerekeimmel és ez csak őszinte alapokkal lehetséges. Ha bízhatunk egymásban, én őbennük, ők énbennem. Ismerős a Vekerdy idézet, ugye? Nem az a gazember, aki hazudik, hanem akinek hazudnak. És még jókor eszméltem rá. Mielőtt még helyrehozhatatlan károkat nem szenvedtünk. És kijavítottuk. Ezt is. De még sok, nagyon sok munka vár rám. Hogy jobb legyek. Tökéletes sosem leszek, egyszerűen nem lehetek. Mert földi értelemben olyan nincs. Csak jó lehetek. És én nagyon az akarok lenni. 

"Egyesek olyannak látják a dolgokat, amilyenek, és azt kérdik: Miért? Mások olyannak látják a dolgokat, amilyenek lehetnének, és azt kérdik: Miért ne?"

(Franklin D. Roosevelt)

A változáshoz idő is kell. Amikor már azt hiszem, igen, sikerült! Túl vagyok rajta, mostmár az adott dolog a személyiségem részévé vált, na olyankor mindig jön egy újabb próba. És lehet, hogy akkor még nem teljesen az enyém a dolog, de eszembe jut, hogy Hoppá. Most bizony megint olyan vagyok, amilyen nem akarok. De megnyugszik a lelkem. Mert a felismerésig eljutottam. Most még dolgozni kell rajta. Egyébként amikor motivációra volt szükségem, egészen véletlen (vagy mégsem, merthogy én nem hiszek a véletlenekben) rátaláltam Szabó Péterre. Az ő videóit hallgattam a youtube-on és nagyon sok mindenben bizony magamra ismertem. Ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni neki! Köszönöm, Péter!


És hogyan alakult a további életünk? Miért változtattunk és merre megyünk? Mind-mind egy-egy történet megírására késztet. Még nem vagyok kész. Vagy talán még el sem kezdtem?


Köszönöm, hogy elolvastad!



Szép hetet kívánok!!! 




U.I.: Kérlek, ha bármilyen észrevételed van, ne habozz megírni! A kritika engem épít. KÖSZÖNÖM!!!