Unschooling, avagy szabadon tanulás

Unschooling, avagy szabadon tanulás
(a jó pap holtig tanul...)

Megkésve bár, de törve nem.... és persze sok-sok szeretettel adom az e heti olvasgatni való adagot is!

S hogy miként élünk?

Szabadon.  Tavaly év elején waldorfiába jártunk. Májustól egyáltalán nem. A május, hasonlóan az előző évekhez, nekünk már "nyári szünetnek" számított. De mindeközben kutakodtam. Hogy mit és miért, nem tudom. De éreztem, hogy keresnem kell. Amolyan belső intuíció volt. Kerestem. Ekkor akadtam rá az otthontanulás lehetőségére. Ami a dolgok tényállását illeti, valójában nem először. Évekkel korábban már találkoztam vele, olvasgattam róla, hírleveleket is kértem, de sokszor inkább spam-szemétként végződött, mert saját megvalósításként "luxusnak" éreztem. De a vágy hajtott. Hogy ez így, ahogy van, nem jó. Az ország, az oktatás, a tanárok... Szóval élt bennem a lázadás. Éreztem, hogy a helyzettel valamit kezdeni kell. Hogy ne meghunyászkodni kelljen. Hogy olyan életet élhessünk, amire mindannyian vágyunk. Régebben olvastam Sárosdi Virágékról. A nagy család, ahol anyuka intézi a hétköznapi és a gyerekekkel kapcsolatos teendőket (bár hozzáteszem, a családokban, amelyeket ismerek, az esetek 99%-ában is anyukára hárul ez a feladat, nem kell ahhoz ismertebb családnak lenni). Akkor még elérhetetlennek tűnt számomra (tudod: luxus). Egyébként Virág a Gyereketető oldal és a hasonló néven futó Facebook csoport üzemeltetője, tulajdonosa, adminisztrátora. Végtelenül hálás vagyok neki, annak ellenére, hogy személyesen nem is, de hálózaton keresztül ismerhetem. Azért, mert betekintést enged a hétköznapjaiba, az ötleteit megosztja másokkal. Szóval más kontextusból is találkoztam az otthonoktatással, vagy másnéven homeschooling-gal.

"Minden gyermeknek lehetősége lenne hasonlóan élni. Ami ehhez szükséges, az nem egy speciálisan előkészített környezet, hanem a lelkesedés, szabadság, bizalom, tisztelet és az idő. Semmi több, de kevesebb sem. Mind megengedhető dolgok, amelyek a kevésbé tehetős szülőknek, vagy az úgynevezett hátrányos helyzetűeknek is rendelkezésükre állnak. A többit a gyermek teszi hozzá. És mindez a család egészének gazdagodását jelenti."

(André Stern)

Itt vagyok, majd' 30 éves fejjel és sok mindenen gondolkodok. Általánosban nagyon jó tanuló voltam, a középiskolában már csak középosztálybeli. A középsuli 4. osztályát már el-ellógtam. Egész tanévben szinte kivétel nélkül ismételtünk. Az elmúlt évek tananyagait. Akkor minek jártam addig iskolába? (gondoltam én). Untam. Ahelyett dolgozni mentem. Több helyre is, merthogy fontosabbnak tartottam  új dolgok kipróbálását. Na meg imádtam és a mai napig is rendkívül szeretem a gyerekeket. Így családoknál vigyáztam rájuk. Majdhogynem én éreztem magam rosszul, amikor a gyerekek utáni játszás és gondoskodás miatt pénzt kaptam. De szerettem csinálni. Azután pedig leérettségiztem, mindenféle évismétlés vagy bukás nélkül. Nem lett annyira hú, de jó, közepes. Ez van, de soha senki nem is kérdezi, hogy na, hányasra sikerült? Ennek ellenére két felsőfokú (egy OKJ-s gazdasági és egy diplomás egyetemi) végzettségem is van. Nem akarom ledegradálni a felsőfokú képesítéseket (sem), félreértés ne essék! Rengeteget köszönhetek mindkettőnek, nem tartanék ott, ahol vagyok. Ez tény. Meg aztán minden út egyedi, minden tapasztalat az ember javát szolgálja. Így ez az enyémet is. Csupán csak annyit, hogy nem tartom megfelelőnek, hogy mindenkitől ugyanazt és ugyanúgy várják el, merthogy minden egyén egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Mindenki másban jó. Csupán a társadalmi, hierarchikus rendszer, elsősorban az oktatás, na meg a sokszor felesleges papírozgatás eltéríti az embert. Nem tud saját érdeklődésének megfelelő pályát választani. Vagy tud, de csak hosszú kerülővel. Addig mennyi rengeteg elfecsérelt idő telik el. Hány olyan emberről tudjuk, akár csak a saját környezetünkben, aki végül nem azt a pályát tölti be, amit iskolai tanulással megszerzett? Ugye? És ez csak a saját ismeretségünk.

"Az igazi tanulás - a képességeket érlelő, az egész életre szóló tanulás - alapja mindig is az önálló tevékenykedés és az elmélyült figyelem. És erre kell a környezetnek lehetőséget teremtenie."

(Vekerdy Tamás)

A kitérő után kanyarodjunk vissza az eredeti vonalhoz. Belemerültem a témába. Nyakig. Olvastam, minél több információt akartam tudni és a magamévá tenni. Éjjeleket szántam rá. Ez idő tájt találtam rá az unschooling-ra, vagyis a szabad tanulásra. Merthogy ilyen is van. De mit is jelent? A lényeg a gyermekbe vetett bizalom és a külső szemlélődőnek való megmaradás, plusz a hatalmas felelősség átvállalása az állami szervekről (na nem, mintha iskolába járás esetén ne a szülőn múlna, de akkor ugye ott lehet hibáztatni mást...), hogy a világot minél nyitottabban, mélyebben és széleskörűbben megmutatni, megismertetni képes legyek, képes legyen a szülő, de legalább a lehetőségét biztosítsa. 

"A jelenleg sokak számára furcsának tűnő iskola nélküli élet lehetőségének megismerése elősegítheti, hogy minden egyes egyéni utat fontosnak és értékesnek tekintsünk, még akkor is, ha az a társadalmilag szokványos kereteken kívül nyílt meg."

(André Stern)

A csecsemőnek alapvetően nem tanítjuk, hogy emelje a fejét, vagy forduljon, vagy üljön. Nem, ő ezt utánzással elsajátítja. Én, mint Szülő, mint Anya felelős vagyok azért, hogy figyelemmel kísérjem ezeket a mérföldköveket, hogy minden a legnagyobb rendben lehessen. Hogyha valami késik, időben kapcsoljak, szükség esetén segítő kezet nyújtsak (vagy kérjek). Mérföldköveket állítottunk a csecsemőknek, OK. Az idegrendszeri fejlődés elengedhetetlen, ma már a tudomány ott áll, hogy ezt tudják a szakemberek és ha szükséges, időközben tudják segíteni a fejlődés akadálymentesítését. Mérföldköveket állítunk 1., 2,. 3., ... 11., 12. osztályban. A kérdésem, miért is? Miért csak az értelmi, a lexikális tudás kerül mérésre? Ennél sokkal-sokkal fontosabb intelligencia is van. Vagy talán csak nem érdek az, hogy manapság az emberek tolerálják egymást, megértően, segítően éljenek egymás mellett, egymással?

Úgy vélem, hogy aki valamit MEG AKAR TANULNI, meg is fogja. Mert keresni fogja a lehetőségét, hogyan tehetné meg. Mert szenvedéllyel lesz dolgok iránt és nem a "szükséges rosszként" lesz "bezsúfolva" a fejébe.

"Tudnunk kell, ugyanúgy, mint a házimunkában vagy akármi másban - például a járás, a beszéd megtanulásában - a sok sikertelen próbálkozás az, ami egyszer csak sikerre vezet. Amikor a két-három éves gyerek segíteni akar, meg kell engedni neki, bár még nagyon is ügyetlen. De ha megengedjük, hogy segítsen, ha akár össze is törhet egy-két tányért vagy cserepet, hamarosan, napok vagy hetek alatt beletanul. Méghozzá úgy, ha egyszerűen hagyjuk, engedjük, hogy minket utánozzon."

(Vekerdy Tamás)

A gyerekeim és az ő tanulásuk. A legnagyobbam most fejezte be az óvodai nagycsoportot, mintegy olyan lehetőséggel élve, miszerint itthoni nevelésben részesülhet. Igen, ilyen is van, lehetséges. Erről még később részletesebben írok, most inkább csak nagyobb vonalakban. Idén szeptembertől pedig kezdi ugyanilyen módon az első osztályt. Látom a fejlődést, látom, ahogy megnyílik előtte a világ. Sokat játszik, rengeteget. Merthogy ez most az ő dolga. És hogy mi a játék? Általában véve, amit kitalál. 

"a kis elsősöknek még nagyon sok szabad mozgásra volna szükségük a szabad levegőn, nagyon sok játékra és nagyon sok - mindennapos - mesére."

(Vekerdy Tamás)

Nincs egyedül. Itt vannak a testvérei. Meg a barátok. A régiek közül, akik velünk maradtak és az újak. És a még újabbak. És itt van a támogató közeg. Meg a kíváncsi. Hogy mi fog ebből kisülni. Én meg hiszem, hogy csakis jó. És ott van az a sok felfedezésre váró lehetőség, mellyel a hétköznapokat színesítjük meg. Melyekből gondolatcseppecskéket szeretnék csurgatni, hogy a bizonytalanok is biztosak lehessenek magukban.    

"Felső vagy középső társadalmi rétegekből származó, teljesítményekre orientált szülők nyomására egyre több óvoda kezd egyre korábban tanítani. Ráadásul: a tanulást, mint tisztán kognitív és emlékezeti teljesítményt fogják fel, míg a spontán, elsősorban még a mozgásos, utánzásos játékban realizálódó, érzéki, érzelmi, kreatív, szociális és gyakorlati tanulást - melyre a hagyományos óvoda, ha sokszor csak ösztönösen is, de lehetőséget adott - elhanyagolják."  

(Vekerdy Tamás)

Hálásan köszönöm, hogy elolvastad! A jövő héten hozom a következőt!



Jó hétvégét!